„Valami kis limonádé, pont jó lesz így karácsony előtt” – mondta a mögöttem ülő újságíró kolléga a moziban, miközben A szerelem ideje sajtóvetítésén kényelmesen elhelyezkedtem. Erősen elgondolkodtam, hogy vajon csak szimplán nem tudja, hogy mire érkezett, vagy ennyire más lenne a „limonádé” műfaja az ő és az én megítélésem szerint. Merthogy ez a film egyáltalán nem egy édes kis semmiség, ünnepi köntösben, masnival átkötve, még akkor sem, ha besorolása alapján a romantikus vígjáték kategóriába került egy gyors Google-keresés szerint. (Hivatalos forrásokon romantikus dráma.) Sokkal inkább egy olyan történet, ami közben az ember elgondolkodik a kapcsolatok és az élet múlandóságán és azon, hogy mihez kezdene, ha csak hónapjai lennének hátra.
Egy történet a múltban, a jelenben és a jövőben
A nem lineárisan haladó cselekményben egy kapcsolat alakulását láthatjuk a kezdeti nehézségekkel, a gyerekvállalás kihívásaival és a rákkal vívott harc érzelmi – és épphogy csak bekacsintó fizikai – problémáival. Almut (Florence Pugh) és Tobias (Andrew Garfield) egy szerencsétlen véletlen során találkoznak: a lány autójával elüti őt. A rossz első benyomás azonban nem megy friss ismeretségük rovására, sőt. Igazi meet cute-pillanat, ugyanis a beszélgetésből vonzalom lesz, vonzalomból szerelem, abból pedig egy kapcsolat, amiben első ránézésre úgy tűnik, mindkét fél teljesen ki tud teljesedni. Egészen addig, míg nem jön az első pofon: Almut nem szeretne anya lenni, Tobias viszont mindennél jobban vágyik az apaságra. Egy ilyen ellentét hamar rövidre is zárhatná bimbózó románcukat, de a történet másik idővonalán látjuk, hogy már szülők, van egy gyönyörű kislányuk, noha az, hogy ezért milyen áldozatokat kellett hoznia Almutnak, valahol előrevetíti azt is, hogyan hullik darabokra körülöttük minden, amikor a nőnél petefészekrákot diagnosztizálnak.
Persze olyat már láttunk, ahol a daganatos betegség úgymond „bekavar” az idilli pillanatokba – lásd 500 nap nyár, Édes november –, így rendhagyó sztoriról nem beszélhetünk, ami mégis húsba vágóan érdekessé teszi a filmet, az a történetmesélés módja.
Fotó: Profimedia
Ez melodráma, nem vígjáték
A szerelem ideje nem kronológiai sorrendben halad a történésekkel, hanem lavírozik három idővonalon, és mindig csak annyit enged látni, ami dramaturgiailag szükséges ahhoz, hogy megértsük az Almutban dúló dilemákkat és Tobias kétségbeesését, hogyan tudná a szerelmének megkönnyíteni ezt az időszakot anélkül, hogy semmibe venné a nő, a saját és a kislányuk érdekeit. A kettejük közötti kapocs érezhetően nagyon erős, viszont a ki nem mondott szavak és a meghozott áldozatok feszültsége folyamatosan ott vibrál a néző előtt, és borítékolható, hogy előbb vagy utóbb atombomba erejű apokalipszisként fog a karakterekre és a moziszékben ülőre is rárobbanni. Ám amikor elérkezne ez a pillanat – és erre több ponton is van esély –, vagy egy másik idővonalon találjuk magunkat, ami rövid időre feloldja a begyűrűző konfliktushelyzetet, vagy egy poénnal találkozunk, ami élét veszi a komor mondanivalónak.
Nick Payne forgatókönyvíró ezekkel a húzásokkal sokkal elviselhetőbbé teszi a tudatot, hogy gyakorlatilag egy ember haláltusáját nézzük végig, ugyanakkor azt nem engedi, hogy egy pillanatra is elfelejtsük, mi az egész szituáció indikátora. A rák, mint Columbo felesége, szinte egy harmadik főszereplőként folyamatosan ott motoszkál a háttérben, és ez adja a film erősségét és meglepő módon egyben gyengeségét is. Kardként lebeg az elkerülhetetlen vég a szereplők felett, viszont a forgatókönyv annyira csak az emocionális oldalra koncentrál, hogy elfelejti: a daganatos kezelés nem egy sétagalopp. Egy-egy jelenetet leszámítva semmilyen jelét nem mutatja annak, hogy ez fizikailag milyen mérhetetlenül nagy erőfeszítéseket kíván meg, sőt. Úgy mutatja be Almutot, mint egy szuperhőst, akin átvitt értelemben nem foghat a golyó, és ugyanolyan tempóval élheti tovább a mindennapjait, mint előtte.
Amivel konkrétan szembe röhögi, és hülyének nézi a nézőt.
Nem kell ahhoz saját tapasztalat, hogy tisztában legyünk vele, egy kemoterápia mivel jár, és ha már itt tartunk, azt is csak mellékesen mutatja meg – mint amikor egy lepöckölünk egy szöszt a kabátról –, mi mindenen megy keresztül az a nő, aki a lombikot választja. Az érzékenyítést letudja annyival, hogy a színészekre bízza a feladatot: legyetek szomorúak, kétségbeesettek, az úgy jó lesz.
Fotó: Profimedia
Érzelmek viharában
A valóságtól való elrugaszkodása kapcsán nem lehet eldönteni, hogy szándékos-e, az azonban biztos, hogy könnyen kibillentheti a nézőt az átszellemültségéből. Ha ez streamingre készült volna, két B-kategóriás vagy ismeretlen színésszel akkor lehet, hogy a felénél kikapcsolom, mert biztos, hogy újra és újra elkalandoztam volna. Ami miatt mégis működött a sztori, az Florence Pugh és Andrew Garfield alakítása volt, akik a rendezés és forgatókönyv gyermekbetegségei ellenére is odatették magukat, és gondoskodtak arról, hogy folyamatosan fenntartsák az érdeklődést.
Andrew Garfield sokszínűsége olyan széles skálán mozog, hogy szinte alig várjuk, hogy újabb és újabb érzelmet tárjon elénk. Karakterének esetlensége ellenére olyan főszereplő ő, aki mellett bárki szívesen megállapodna – nem meglepő, hogy a nyers, határozott Almutot is sikerül megnyernie. Florence Pugh ennél sokkal szűkebb mezsgyén mozoghatott az érzelmek tekintetében, mégis maximálisan túlteljesítette azt. Ösztönös alakításával nagyon könnyen finomhangolta az érces, de következetes séf szerepét, a rákbeteggel, aki attól fél, hogy semmilyen nyomot nem hagy a világban, az anyával, aki fél, hogy a gyermeke csak ilyen kontextusban fog rá emlékezni, és az érzékeny nővel, aki teljesen emberi módon: nem akar meghalni.
A kettejük közötti kémia különbözőségük ellenére is működött, erre szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Ám ezúttal a szerepek megcserélődtek: Garfield indult meg a feminin vonalon és hozta ezeket az energiákat, mert kellett valami, ami Pugh karakterének maszkulinitását tompítja, egyensúlyba hozza. Egyetlen olyan helyzet volt, amikor a nő női minőségben, a férfi pedig férfiben szerepelt, ez pedig a szülésjelenet volt, ami önmagában Oscar-díjat érdemelne.
Zsepit készíts!
A szerelem ideje nem egy újrázós film – hacsak valaki nem szereti kínozni magát azzal, hogy telesírja a zsebkendőjét. Ugyanakkor nem is az, aminek holnapra megkopik a nyoma. Hibái, hiányosságai és túlkapásai ellenére az év egyik legjobb romantikus filmje lett, bár elsősorban eredeti nyelven érdemes megnézni, a szinkron számomra picit lecsúszott a karakterekről. Ennek ellenére jó szívvel ajánlom, mert bőven ad lehetőséget a gondolkodásra a párkapcsolatok dinamikájáról, a szeretetről, az életünk és sorsunk alakulásáról és arról is, vajon, ha holnap megkapnánk a lesújtó diagnózist, elégedettséggel tekintenénk vissza a múltunkra?
A szerelem ideje december 26-tól látható a mozikban.
The post Te mit csinálnál, ha csak néhány hónapod lenne hátra? Kritika A szerelem idejéről first appeared on nlc.