A legszebb épületeinket hagyjuk lerohadni, csak mert már nem tárolunk bennük vizet

Miért pont víztornyok?

Nagyon jó kérdés. Nem a víztornyokkal kezdődött a szerelem, hanem az építészettel, pontosabban a modern építészettel. Ebből jött a beton imádata, végül 2017-ben kikötöttem a csepeli víztoronynál. Ott álltam a tövében, és teljesen készen voltam. Hogyan építették ezt? Hogy fér el egy épületben ennyi víz?! Félelmetes, óriási épület, egy hatalmas betontömb a levegőben, hihetetlen volt, hogy ember alkotta mindezt. Valaki megtervezte, valakik kiöntötték, felépítették… Azt hiszem, az ADHD-m is rásegített erre a projektre, vannak ugyanis hiperfókuszos időszakaim.

Ez az érzés volt a szocialista építészet lényege, nem?

Igen. Békásmegyeren nőttem fel az Ófaluban, azaz pont nem lakótelepen, de a suli is ott volt, és a barátaim egy része is. Nagyon sokat lógtunk panelekben, panelek közt, lifteztünk, rohangáltunk, szóval pont úgy éltünk, ahogy a lakótelepi gyerekek akkoriban. Igazi kulcsos gyerek voltam. Reggel kimentem az utcára, este hétkor hazamentem.

Pár éve még divat- és portréfotósként voltál ismert, aztán szép lassan eltűntek az emberek az Instagramodról, felváltották őket a nyomasztó épületek, most pedig a víztornyok. Elég radikális váltás.

Portrékkal kezdtem, ez igaz. Mindenféle hozzáértés nélkül sminkeket kezdtem fotózni. Aztán mázlim volt, mert éppen fotóasszisztenst keresett maga mellé Kaunitz Tamás. Szerencsére engem választott, így vele dolgoztam három-négy évig. Rengeteget tanultam tőle, és én is beleszerettem a portrézásba. A divatfotózásban inkább csak próbálkozásaim voltak. Azt hiszem, sok fotós kezdi így, hogy divatfotós szeretne lenni, aztán beüt a valóság. Nekem például rá kellett jönnöm, hogy túlságosan introvertált vagyok ahhoz, hogy folyamatosan nagy stábbal dolgozzak, az pedig ehhez a fajta fotózáshoz elengedhetetlen. A portréfotózás sokkal bensőségesebb, a mai napig szerelem maradt. Ez az egyik legjobb dolog ebben a szakmában: hogy nagyon változatos.

Milyen érzés ehhez képest épületeket fotózni?

Nagyon jó: nem kell sem kommunikálni, sem bőrt retusálni – bár szerencsére egyre kevésbé trend tökéletesre retusálni az embereket –, végtelenül nyugis az egész. Talán ezért is szeretem ennyire: senkit nem kell irányítani, nem kell elővenni az erélyesebb, határozottabb énemet – amely egyébként alig-alig létezik, csak Tamás mellett megtanultam ezt is. Amikor kell, azért elő tudom venni és a fotózásban erre sokszor van szükség. Azt hiszem, az egyensúly a lényeg. Jól esik néha tét nélkül, egyedül bolyongani a városban, senkihez sem szólni és csak elmerülni a fotózásban, máskor pedig jó érzés mélyen kapcsolódni egy portréalanyhoz. Sőt, mára már a megszokott stábommal a nagyobb létszámú fotózásokat is élvezni tudom.

Az épületeknek ráadásul nem is kell megmutatnod a fotókat, hogy aztán kitöröltessék őket azzal, hogy „Jézusom, hogy nézek ki!”.

Hát igen. Az emberek fotózása nagyrészt pszichológia és kommunikáció. Ezt az ember élete végéig tanulja kezelni. 2017-ben elkezdtem egy 365 napos projektet: egy éven keresztül minden nap fotóznom kellett valamit. Nagyon-nagyon sokat segített ebben a folyamatban. Ekkor fordultam egyébként az építészet felé is: mégsem lehet egy éven át minden nap embereket fotózni. Sokat sétálgattam egyedül és elkezdtem észrevenni a minimalista kompozíciókat, fény-árnyék játékokat a város falain, ez tágult aztán az építészet felé. A fejlődni vágyó fotósoknak nagyon ajánlom ezt a kihívást. Iszonyatos meló volt minden nap produkálni és posztolni valamit. El kellett fogadnom, hogy nem lehet minden nap a legjobbnak lenni; ha közepes a kép, akkor is ki kell tenni. Ebből a szempontból is jól jött ez. Közben pedig kinyílt a világ: megteltek a fotóim épületekkel. Megláttam a szépséget olyanokban is, amelyeket előtte észre sem vettem.

Például?

A beton! Sokan nem értik, miért imádom. A szocialista építészettel azonosítják, vagy egyszerűen csak rondának találják. Most mondjuk pont divat, egész nagy rajongótábora van a szocialista építészet korszakának. Benne vagyok ezekben a közösségekben. Van, aki őszintén rajong, van, aki retrós iróniával, „Jézusom”, mondják, „ez olyan csúnya, hogy az már szép”. A kiadóm, Kedves Laci (a Kedves László Könyvműhelye építészeti kiadó alapítója – a szerk.) is hatalmas és őszinte rajongó, szerencsére. Így nagyon könnyű vele együtt dolgozni. Együtt lelkesedünk, mint a gyerekek. 

Nyilván nosztalgia is van ebben: ilyen épületek közt nőttünk fel.

Igen, bár az ország azon része, aki abban az érában már felnőtt volt, inkább szabadulna ettől a világtól; azoknak nosztalgikus, akiknek a szocializmus gyerekkori emlék, igazi ősélmény.

Szubjektív ez, persze, de annyi fantáziadús szoci épület van! Csak nézz rá a Szlovák Rádió székházára! Egy feje tetejére állított piramis vasból és betonból, elképesztő. Ma már biztos üvegből építenék, mint minden irodaházat, vagy óriási szállodát manapság. Ezeket én nem tudom értékelni, ritkán látok olyat, ami igazán tetszik. Hozzám sokkal közelebb állnak a szocialista, modernista épületek. Oké, én mondjuk a lakótelepeket is imádom. A szlovákok egyébként nagyon vigyáznak az ebben az időszakban épült örökségeikre, ezt nagyon tisztelem bennük. Pozsonyban sétálni egy élmény annak, aki szereti ezt a korszakot. Nálunk sorra bontják le őket, szép lassan megsemmisül az a korszak Magyarországon. Talán ezért is fontos, hogy van néhány elszánt ember, akik megörökítik ezeket az épületeket az utókornak.

Miért pont a minimalizmus?

Esztétikailag is nagyon szeretem ezt az irányzatot, és talán az ADHD-m miatt is. Én nem csak úgy, divatból mondom: tényleg ADHD-s vagyok, tavaly diagnosztizáltak.

Iszonyatosan sok inger jut be, amiket képtelen vagyok feldolgozni és közben folyamatosan keresem a tisztaságot, hogy kicsit megnyugtassam az idegrendszerem. A rövidtávú memóriám így is borzasztóan rossz, minden apróság eltereli a figyelmem az épp folyamatban lévő tevékenységemről. A fotózás az egyik olyan dolog az életemben, ami teljesen ki tudja kapcsolni ezt a zsongást a fejemben.

A diagnózis előtt mit éreztél ebből? Mennyire voltál tudatában, hogy nem úgy működsz, mint a többség?

Nagyon nehéz út volt. Sokáig fogalmam sem volt róla, hogy miért vagyok más. Hogy miért van az, hogy nem érzem magam hülyének, mégis annak titulálnak. Erről szólt az egész gyerekkorom. Állandóan lógtam az iskolából, főleg gimiből. Borzasztó nehezen viseltem a korlátokat. Kihagytam a komplett negyedik osztályt, a harmadik gimimben érettségiztem le, ott is azért, mert átrugdostak a szüleim, ahogy végigrugdostak az egyetemen, a kommunikáció szakon is, amit nyilván nem is használok. Mármint a diplomát nem, mert a mai világban elég hasznos az a tudás, amit ott összeszedtem. Szóval fotós lettem, aligha véletlenül: sok az ADHD-s a művészeti szakmákban dolgozók között, a kreativitás és a végtelen szabadság miatt. Valahol ezt keresi minden figyelemzavaros.

Lehet, hogy lassan ki kellene mondani, hogy az ADHD nem rendellenesség, hanem természetes reakció a környezetünkre?

Nem véletlenül egyre több a figyelemzavarral küzdő. Iszonyatos információmennyiség áramlik az agyunkba, egyre agresszívabban. Ez összezavarja az idegrendszerünket. ’84-ben születtem, akkor persze még szó sem volt ilyesmiről, nem ismerték az ADHD-t, azt, hogy milyen, amikor valaki neurodiverz. Voltak hülyegyerekek, okos gyerekek és voltak a lógós lusták.

Én azt gondolom, hogy az emberek agya pontosan ugyanúgy különbözik egymástól, mint a fejformánk, vagy a szemünk színe. Van ilyen, van olyan, egyik sem jobb vagy rosszabb, csak más.

A fotózás technikai „sport” is, rendszerszintű tudás kell arról, hogyan működik a fényképezőgép, mi történik a fénnyel az objektívben; ennek nem áll útjába az ADHD?

Őszinte leszek, engem a technika különösebben nem érdekel. Néha megfertőznek vele rövidebb időre, amikor azt gondolom, hogy ha megveszem X vagy Y eszközt, akkor majd jobbak lesznek a fotóim, aztán mindig rájövök, hogy egy megbízható, jó fényképezőgép kell és pár alapkellék, ha ez megvan, én is megvagyok. Megfelelő mennyiségű pixel is kell, főleg, ha az ember könyvet, vagy kiállítást szeretne. Az is számít, hogy néz ki az eszköz és milyen érzés használni a gépet: meló közben talán kevésbé, de ha hobbiból, magamnak készítek sorozatokat, fontos, hogy egy olyan tárgy legyen a kezemben, amihez szeretek hozzáérni, amire jó ránézni. Vannak tárgyak, amikbe szerelmes tudok lenni, fényképezőgépem is van ilyen, de nem a technikai tulajdonságai miatt. Természetesen nem szeretném azt sugallni, hogy nem fontos, hogy a mai feltételeknek megfeleljen az eszköz, amivel dolgozunk és sokszor a modern technológiák iszonyatosan megkönnyítik a munkánkat. Ebben is, mint sok minden másban, az egyensúly a fontos. Nem minden egy jó gép, de nélküle sok helyzetet nehezebben, vagy sehogyan nem tudnánk megoldani.

Térjünk vissza Csepelre.

Ahogy mondtam, az volt az első víztorony, amit fotóztam; miközben már a könyv készült, kiderült, hogy pont akkor építették, amikor születtem. Mindketten idén vagyunk negyven évesek.

Mikor derült ki, hogy ebből sorozat, majd könyv lesz?

2017-ben, amikor épületeket kezdtem fotózni, már fel-felbukkantak a víztornyok is a képeimen. Aztán megláttam Kedves Laci egyik kiadványát az Instagramon, láttam a képeken és éreztem, hogy hasonló az érdeklődési körünk. Végül spontán ráírtam, hogy nincs-e kedve összefutni, és kiadni egy könyvet víztornyokról. Ez szerencsére könnyen megy nekem: hirtelen ráírni emberekre, hogy

Ez nagyon sokszor bevált. Laci is azt írta, imádja a képeimet, és ő is gondolkodott már, hogy felvegye-e velem a kapcsolatot. Végül leültünk, elmondta, hogy több könyv van most épp talonban, de nagyon is lenne kedve hozzá. Egy év múlva ki is tudnánk adni, addig még van néhány könyv, amivel foglalkozik.

Egy év száz víztoronnyal nagyon feszített tempó.

Kellett is ez az idő ahhoz, hogy kialakuljon, mi lesz ebből. Az elején ráadásul nem is terveztem ennyit lefotózni. Eredetileg hatvanat beszéltünk meg, tudtam ráadásul, hogy halogatós vagyok: „még ráérek, még ráérek”, aztán az utolsó fél év nagyon-nagyon durva lett. Összejött a száz, egyszerűen annyi gyönyörű víztornyot találtam, hogy egyet sem tudtam kihagyni. Szerencsére ebben Laci is partner volt, ő sem tudta elengedni a tornyokat. Tudományos igénnyel egyébként nem gyűjtik őket már egy ideje, a Víztorony.hu – mert létezik ilyen – szépen összefoglalja, melyikről mit kell tudni, sok amatőr képpel, de azért nincs minden fent róluk, GPS-koordinátákat hiába is kerestem. Egy könyv készült a témában 2007-ben, az nagy segítség volt a készítéskor. Kérdezgettem mindenféle vízügyi hivatalokat is, de kevés választ kaptam, eleve nehéz összeszámolni is, hány víztorony van az országban – szerintem ezer biztosan –, de ahányat építettek, annyiféle lett: megszámlálhatatlanul sok acéltorony, hidroglóbuszok, aquaglóbuszok és még vagy egy tucatnyi kategória. Azért persze el lehetett indulni ezek alapján, és szerencsére szervezni sem kellett különösebben: a budapestiek esetében általában igen, de a vidékiekhez elég volt odautazni. A többségük elhagyatott, tisztelet a kivételnek.

Belógtál?

Leginkább kívülről fotóztam őket. Ez sem volt könnyű: a legtöbb víztorony adta magát, de volt, aminél sokat kellett gondolkodni, hogy hogyan tudom megfogni. Ahol belógtam, ott sem lógtam be igazán, hiszen nyitva volt az ajtó, és kiírva sem volt, hogy tilos bemenni. Egyszerűen magukra hagyták őket. Pedig gyönyörűek, tényleg, elképesztő, csodálatos épületek, képzelj el egy dombtetőt ötszáz méterre a településtől, rajta egy-egy ilyen torony, a legkülönbözőbb stílusokban, és közben rohad le, ajtaja sincs már, ki-be mászkálhat bárki.

A rohadás nem lett része a projektnek? Annak is megvan a romantikája, és nagy divat az urbex.

Nem volt része, egyáltalán nem.

Szíved szerint makulátlan állapotban fotóztad volna az ötven- és százéves víztornyokat?

Abszolút. Nyilván üzenete lesz a könyvnek, hogy hagyjuk pusztulni ezeket a csodákat, de ha rajtam múlna, mindet rendbehoznák és funkciót kapnának. Nem is emeltem ki a képeken kifejezetten, hogy „nézzétek, itt meg itt mennyire borzalmas állapotban van”. A szövegben néhol azért sajnálkoztam, mert tényleg elkeserítő élmény volt.

Mit lehetne kezdeni velük ma?

Sok helyen a víztornyokra nyilván nincs már szükség, de a legtöbb olyan helyen van, hogy kilátóvá, kávézóvá simán át lehetne őket alakítani. Akadnak is erre tök jó példák: ez itt, a Margitszigeten, a debreceni Nagyerdőben, Szombathelyen… Ezeket gyönyörűen felújították, kilátótérként használják, trendi kávézók vagy kiállítóterek nyíltak bennük. Debrecenben például annak a csőnek a külső oldalán, ahol a vizet szívják fel és osztják el, mászófalat alakítottak ki, pedig az a torony még használatban is van. Fantázia-, akarat- és pénzkérdés, persze, de minddel lehetne valamit kezdeni.

Mennyire számított az esztétikum, amikor tervezték őket?

Nagyon is számított. A tervezők kifejezetten törekedtek arra, hogy jól nézzenek ki, ami érthető: látványosan kiemelkednek a városokból, szinte mindenhonnan látszanak, sokszor központi helyen vannak, sokat foglalkoztak azzal, hogy hogyan illesszék őket a tájba.

Mi volt a legnagyobb meglepetés?

Talán az egyik hajmáskéri, amely egy középkori bástyát formáz. Nem is hallottam róla előtte, ráadásul egy ránézésre elszegényedő település mellett áll, 200-300 méterre, romok között magasodik ez a több mint százéves csoda. A településen ráadásul egy másik, szintén romos, de csodálatos víztorony is van, az ismertebb hajmáskéri tüzérlaktanya tornya ugyanis szintén ekként is funkcionált. Ez is egy lenyűgöző, óriási épületegyüttes, ami szintén elkeserítő állapotban van. Hagyjuk, hogy enyészetté váljon. Nagyon szomorú.

Magányos munka volt?

Igen, de a magány ebben az esetben pozitív volt. Sokat adott nekem az egyedüllét. Sokszor azonban barátok kísértek az utamon, amit szintén nagyon élveztem. Az egyik gyerekkori barátom, aki többször eljött velem, szerencsére ugyanúgy tud rajongani, mint én, és ráragadt a víztornyok iránti lelkesedésem. Többször álltunk egymás mellett szótlanul, tátott szájjal víztornyok alatt. A szegedi Rókusi víztorony is ilyen volt, ami akkora, olyan monumentális, hogy az ember csak áll alatta és retteg. Alig tudtam befogadni, még, amikor jöttünk el és visszanéztünk a vállunk felett, akkor is csak álmélkodtunk. Az egyik utolsó víztornyom a Ganz-gyár lakótelepe mögötti volt, az azért elég sok szervezést igényelt, folyamatosan látogatják, kiadják, filmeket forgatnak. Végül bementem, a biztonsági őr, aki ellenőrzi a terepet, a kezembe nyomta a kulcsokat, majd egy-másfél óráig voltam bent. Már kifelé mentem, amikor jött kocsival – óránként körbejárja az óriási területet –, kérdezte, láttam-e a három nővért. Mondtam, hogy én csak ott voltam, ahova előre megbeszéltük, hogy mehetek. „Jó, akkor nem is látta igazán” – mondta, „szálljon be, visszaviszem, megnézzük ezt a tornyot rendesen”. Tizenöt éve dolgozik ott biztonsági őrként, vette a fáradságot és körbevitt olyan helyeken, ahol nem jártam. Mesélt megállás nélkül, őszinte csodálattal méltatta az épületet. Azt mondta, szerinte ez Budapest legszebb épülete. Bementünk a központi cső aljába, felnéztünk és kijelentette:

A három nővér egyébként három épület, ami szorosan kapcsolódik a víztoronyhoz, amikben a városi gáz előállításához szükséges kátrányt tárolták – elképesztő, milyen épületeket húztak fel csak azért, hogy kátrányt tároljanak és hasznosítsanak bennük. Mint három bazilika egymás mellett, gyönyörű ablakokkal és terekkel.

Hogy tudtad ezt a munkát beilleszteni az életedbe?

A párom sokszor egyedül volt, a kutyával sem tudtam eleget foglalkozni ebben az időszakban, ez volt az ára. Szerencsém volt, mert éppen hektikus munkáim voltak, és nem is volt olyan éppen olyan sok, tehát meg tudtam oldani. Az NKA-tól kapott támogatás is sokat segített. Azt mondjuk főleg benzinre költöttem, mert egy ilyen projektnek a legfőbb költsége a nyomda és a benzin. Na meg a rengeteg benzinkutas hotdog.

Milyen érzés, hogy kész vagy?

Nem érzem, hogy kész vagyok, miközben nyilván befejeztem a könyvet. A kiadómnak néha írok is, hogy „úristen, ebből most tényleg könyv lesz?!”, mire visszaír, hogy „én szóltam előre”. Még most is az utolsó lencsekoszokat szedtem le a képekről, de most már tényleg megy nyomdába. Pár napja rendezvényt fotóztam, éjjel értem haza, a kiadónak még volt pár kérdése, keresgéltem a neten, amikor láttam, hogy a nyíregyházi víztornyot felállványozták. Két nap múlva kocsiba be, a családomat is beültettem, hogy majd gombászunk a környéken, ez volt az alibi, de egyszerűen nem hagyhattam ki: mikor lát az ember henger alakú, felállványozott épületet?! Persze nem feltétlenül egészséges most is azon kattogni, hogy mit tudnék még beletenni. Lassan ideje leállnom, hiszen a héten a kezembe foghatom a kész könyvet.

The post A legszebb épületeinket hagyjuk lerohadni, csak mert már nem tárolunk bennük vizet first appeared on nlc.