Már a rómaiakat is izgalomban tartotta egy kis, párcentis uborka, amely úgy szaporodott, hogy szétspriccelte magjait. Nem is akárhogyan, három századmásodperc alatt a saját hosszának több százszorosára lő el 70 kilométer per órás sebességgel, de mindeddig nem tudta megfejteni a tudomány, hogy pontosan hogyan csinálja, azon túl, hogy magas nyomást alakít ki magában.
Az ubi latin neve Ecballium elaterium, magyar neve Magrugó, vagy Uborkás magrugó, a cukkini és a tök rokona, a Földközi-tenger környékén, Észak-Afrikában, Ausztráliában, Ázsiában és Észak-Amerikában is terem.
A tudósok most nagy sebességű videóval, time-lapse fotózással, CT-vel és digitális 3D rekonstrukciókkal elemezték az uborkát, és matematikai modelleket gyártottak a kilövellésre. A kutatásukat hétfőn publikálták a Proceedings of the National Academy of Sciences című folyóiratban.
Annyi bizonyos, hogy a jelenség komplexebb annál, minthogy folyadékkal tölti fel magát, és túlnyomással kiengedi. A növény fizikai változása is kell ahhoz, hogy a sikeres lövés szöge, magassága és távolsága is megfelelő legyen.
A CT kimutatta, hogy az uborka belsejében már napokkal korábban elkezdődik egy átalakulás, aztán a termelődő folyadék megvastagítja és megkeményíti, az ubi pedig lógó állapotból 45 fokos szögbe emelkedik, aztán a spricceléskor még meg is tekeredik, hogy minél hatékonyabban szórja szét a magokat.
A matematikai modellekkel a kutatók szerint jól le tudták írni, hogy micsoda ön-finomhangolásra képes az Ecballium.
„Hányan kötötték volna össze korábban az uborkát a gyors mozgással”, tette fel a költői kérdést az egyik kutató, Derek Moulton, majd hozzátette, hogy ő eléggé boldog, hogy felfedezője lehetett a kis ubi működési mechanizmusának. (CNN)