Közösen a cél felé: a maratonra való felkészülés megerősítette a párkapcsolatunkat

Maraton. Ha valaki pár hónappal ezelőtt megkérdezte volna tőlem, hogy mi jut eszembe erről a szóról, akkor annak a szegény görög katonának, Pheidippidésznek a történetét meséltem volna el, aki életét adta azért, hogy a 42,2 kilométeres táv megtétele után Athénban közölhesse népével, hogy győztek a perzsák ellen Marathónnál. Majd meg is halt. Május óta azonban valami egészen mást is elkezdett jelenteni számomra ez a szó, mikor a vőlegényem bejelentette, hogy szeretné lefutni a távot.

Bevallom, elsőre eléggé meglepődtem a tervét hallva, nem is azért, mert féltem volna, hogy nagyon megterhelő lesz számára, ugyanis már öt és fél éve rója a kilométereket, hanem azért, mert tisztában voltam vele, hogy pánikbetegként ez egy mentális csata is lesz számára.

Azt azért elárulom, hogy mikor a párom, Papp Richard először futócipőt ragadott, még ő maga sem gondolta volna, hogy egyszer lefutja ezt a távot. Személy szerint viszont baromi büszke vagyok rá, hogy megtette, ugyanis úgy érzem, történetével erőt adhat mindazoknak, akik elé bár számos akadály gördül az életben, mégis sikeresen legyőzik őket, elképesztő kitartásuknak és akaraterejüknek köszönhetően. Így hát, letettem elé egy pohár teát, majd faggatni kezdtem a rengeteg élményről és nehézségről, amely a maratonig vezető útján kísérte.

Bár én már ismertem a történetet, mégis jó érzés volt visszaidézni, hogy hogyan is szeretett bele a sportba, majd hogyan vitte végig a felkészülését, amelyben bár neki volt a legnagyobb szerepe, de én és a család is kivettük belőle a részünket.

A kezdetek

„Eleinte a legfőbb motivációm az volt, hogy kicsit leadjak a hasamból. Továbbá, nagyon statisztikus típus vagyok, és azért is esett a választásom erre a mozgásformára, mert pontosan mérni lehet az elért eredményeimet applikáció segítségével. Noha, a plusz kilókat sikerült leadom három hét alatt, a futás szeretete megmaradt bennem, és azóta is rovom a kilométereket” – kezdett bele a történetmesélésbe.

Mivel Ricsi női szemmel nézve nagyon szerencsés alkat, neki körülbelül három hétbe telt, hogy leadja az „úszógumiját” (nekem három hónap alatt még egy kilót is sikerült híznom a futással), első sikerét elérve már csak azért folytatta, mert megszerette a sportot, és újabb célokat tűzött ki benne maga elé.

„A plusz kilók leadása után a futással kapcsolatos újabb célom az volt, hogy az 5 kilométert minél gyorsabban abszolváljam. Több amatőr futóversenyen is indultam, és azt szerettem volna elérni, hogy 20 percen belül lefussam a távot. Bár közel jártam a célom megvalósításához, sosem sikerült az álomhatáron belül futnom, így vezetett az utam a hosszabb távok felé, ahol már nem a gyorsaság érdekelt, hanem a megtett táv hossza. Végül sikerült négyszer teljesítenem a félmaratoni távot, és közben egyfajta rutinná alakult az életemben, hogy hetente több alkalommal is futócipőt ragadjak, és minimum legalább egy hosszú futásom legyen.”

Jómagam ezen a ponton érkeztem meg az életébe és nem túlzok, ha azt állítom, hogy minden egyes nap motiváltnak láttam a futás iránt. Mikor akkoriban rákérdeztem tőle, hogy honnan ered benne ez a sok energia, elárulta, hogy az újabb és újabb célok kitűzése tartja benne a lelkesedést, legyen ez egy új napi, havi vagy éves rekord felállítása. A maraton azonban tényleg egészen sokáig meg sem fordult a fejében.

„Bevallom, egészen idén májusig nem gondoltam volna, hogy én valaha képes leszek lefutni egy maratont. Még akkor sem, ha már többször is lefutottam előtte a félmaratont. Ez ugyanis számomra egy olyan távnak minősült, amit már túl soknak gondoltam még több sikeres félmaraton után is.”

Életfelfogása példaértékű

Ricsinek ugyanis van egy olyan szuperképessége és életfelfogása, amit szerintem tanítani kellene. Míg ugyanis sok ember egy hosszú és túlórákkal tarkított nap után inkább szeret beülni a tévé elé, és benyomni a Netflixen egy soha véget nem érő sorozatot, addig ő akármennyire fáradt is, inkább elmegy futni. A „hitvallás” amit követ, pedig nem más, mint az, hogy munkában lenni kötelező, így az, hogy ott lefáradsz, nem lehet kifogás arra, hogy ne kezdj valami olyat is a napoddal, ami fejleszt téged. Így hát, ha esik, ha fúj, ha fáradt, ha nem, ő felhúzza a futócipőt, és tesz valamit az egészségéért.

Mielőtt azonban bárki megsajnálna, hogy: „szegény lány, biztosan neki meg annyi az élete, hogy itthon főzze a vacsorát és mossa a koszos edzőruhákat” – annak elárulom, hogy erről szó sincs. Ricsi lelkesedése és életfelfogása ugyanis úgy ragad rá az emberre, mint a koronavírus az utazóra egy külföldi nyaralás után. Bár már korábban jómagam is látogattam az edzőtermeket és felhúztam a futócipőt (véleményem szerint még a megismerkedésünk estéjén is a futás szeretete volt bennünk az egyik legmeglepőbb közös pont), idővel arra is elkezdett motiválni, hogy kilépjek a komfortzónámból, hogy „nekem 5 kilométer is elég”. Ricsi hatására tehát ma már büszkén kijelenthetem, hogy több 10 kilométeres vagy afölötti futásom is volt, a legmegdöbbentőbb módon pedig a legtöbbet akkor értem el, amikor úgy kellett egyenesen felhúznia a kanapéról.

„Ha pedig nem veled futok közösen amolyan »futórandit«, akkor olyanra is van példa, hogy hazafutok a munkahelyemről, minthogy a tömegközlekedésen vagy a dugóban aszalódjak. Ez pedig tökéletesen beilleszthető ilyenkor egy hosszú futásként az edzéstervembe, ugyanis 11 kilométerre van az irodám az otthonunktól. De volt már arra is precedens, hogy egy baráti találkozóra is futva mentem. Itt a leghosszabb távom 15 kilométer volt.”

Ezen a ponton el kell mesélnem az egyik legkedvesebb történetemet Ricsi egyik edzésével kapcsolatban, aminél jobban semmi nem tudja megmutatni azt, hogy a sport iránti szenvedélye nem csak a mi kapcsolatunkat tette színesebbé, hanem az egész családunk életét is. Egy nap ugyanis 31 fokos, felhő nélküli hőségriadóban indult neki egy félmaratonnak. Erről a futásról egyébként a mai napig úgy beszél, hogy nem tudja, hogyan élte túl. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy a testvérem épp azon a környéken lakott, amerre akkor futott, így fel tudta hívni, hogy hozzon gyorsan valami vizes kendőt a fejére, vagy bizony isten hőgutát kap. A nővérem, aki március 27-én adott életet első babájának, jobb híján felkapta azt, ami elsőként a keze ügyébe akadt. Így hát végül egy textilpelenkát nedvesített be, majd a babával együtt kiszaladt, és Ricsi fejére tette, és úgy intettek neki pápát”. A pelenka a mai napig nálunk pihen ajándékként elfekvőben, emlékeztetve minket arra, hogy a családunkra mindig számíthatunk.

Nincs siker kőkemény munka nélkül

A cukormáznak azonban ezen a ponton vetnék véget, mert nem tagadom, Ricsi felkészülésében is adódtak hullámvölgyek.

„Mindezek után hiába futottam évekig előtte már hosszabb távokat, mégsem mertem egy éven át 5 kilométer fölé menni. Ahogy egyre jobban lettem mentálisan – pszichológus segítségének is köszönhetően – úgy kezdtek újra emelkedni a távok és nyertem vissza a magabiztosságomat. Nem hagytam többé már, hogy befolyásolják a futásaimat a tévképzeteim.”

Ez egy baromi nehéz időszak volt. Na nem a kapcsoltunk számára, csupán csak borzasztó volt végigkövetni, ahogy egyre inkább félelemmel tekint a futásra. Arra a sportra, ami nélkül egy hetet is alig bír ki. De elképesztően büszke vagyok rá, hogy mert segítséget kérni és nem hagyta, hogy a démonjai eluralkodjanak rajta.

Később azonban újabb hullámvölgyek érkeztek, ugyanis jó pár sérülés is nehezebbé tette a felkészülését. Olyanok, mint az: IT szindróma, Achilles-ín-gyulladás, illetve bokaficam. Furcsa ezt mondanom, de ezeket mintha még nehezebben viselte volna. Azonban minél többet edzett, annál több baj jelentkezett. Ráadásul három héttel a maraton előtt egy felső légúti betegséget is elkapott, így joggal tántorodhatott volna el a megmérettetéstől. Ennek ellenére úgy döntött: mégis belevág.

A nagy nap

„A maraton egy hatalmas mentális küzdelem, így hát gyakorló pánikbetegként a maratonom napján sem vallottam be magamnak, hogy mélyen legbelül egy maratonra indulok – vagyis, fenntartottam annak a lehetőségét, hogy 27 kilométernél megálljak, így ez csak egy újabb edzés lett volna a sok közül a közelgő maratonra” – kezdte sikertörténetét, majd tovább folytatta a mesélést.

„Mivel azt tudtam, hogy aznap így is úgy is sokat fogok futni, így az első húsz kilométernél teljesen fókuszált maradtam mentálisan, szó szerint nem hagytam magamnak, hogy realizálja a testem a fáradtságot. Óriási mentális töltetet adott számomra az is, hogy a harmincötödik kilométernél édesanyám is megérkezett szurkolni, azért pedig nagyon hálás vagyok, hogy te biciklivel is végigkövetted az utam, és segítettél a frissítésben.”

Amellett, hogy öt kilométerenként adagoltam számára a banánt, a sótablettát, a futózselét, a fehérjeszeletet, az izotóniás italt és a vizet, feladatomnak éreztem azt is, hogy ott legyek mellette a rettegett „falnál” is. Persze nem tudtuk, hogy el fog jönni-e nála is, de végül ahogy számítottunk rá, megérkezett:

„Amikor olvastam a szakirodalmakat a futásra készülve, mindig beszámoltak bennük egy bizonyos »falról« amely minden maratonfutót elér a harmincadik kilométer körül. Érdekesség, hogy én ezt a „falat” inkább mindig egy mentális dolognak gondoltam, a harmincharmadik kilométerhez érve viszont rájöttem, hogy nekem ez inkább fizikai tünetekben jelenik meg. Elkezdtem ugyanis húzni a jobb lábam, de nem törődtem a fájdalommal csak törtem előre. És higgye el mindenki, hogy így ez a maradék 9 kilométer nem telt el olyan gyorsan, mint máskor, amikor csak ennyit futottam.”

The post Közösen a cél felé: a maratonra való felkészülés megerősítette a párkapcsolatunkat first appeared on nlc.