A Bátor Tábor említésekor a legtöbbeknek alighanem a nyári táborok juthatnak eszébe. Az ezekről közzétett képekkel, beszámolókkal, a közösségi médiában is gyakran találkozhat az ember. De az év nem csak a nyárból áll. Mit csinál a Bátor Tábor az év többi részében?
Alapvetően tényleg a nyári táborok élnek a köztudatban, ez nyilván nem véletlen, már a nevünkből is ez következik. De a Bátor Tábor valójában jóval több a nyári turnusoknál. Egyrészt tavasztól őszig tartanak a turnusaink a hatvani táborhelyen, másrészt egész évben futnak a kórházi és iskolai programjaink.
A kórházi GO! programban attól a pillanattól kezdve kapcsolatba kerülünk a gyerekekkel, hogy bekerülnek egy gyerekkórházba, ahonnan végigkísérhetjük az útjukat egészen a gyógyulásukig. Suliprogramban pedig akkor segíthetünk nekik, amikor a kezelések után visszakerülnek az iskolai közösségbe: támogatjuk őket abban, hogy osztálytársaik könnyebben megértsék a helyzetüket, visszafogadják őket, ne nézzenek rájuk furcsán adott esetben.
Mert, ha egy gyerek például daganatos betegséggel vagy cukorbetegséggel került kórházba, és aztán hosszú idő után visszatér a suliba, akkor rengeteg kérdés merül fel. Miért nincs haja? El lehet tőle kapni? Lehet vele játszani? A gyerekek sokszor nem értik pontosan, mi történt a társukkal – és az érthető bizonytalanságuk nagyon fájdalmas lehet annak, aki visszatér. Ebben próbálunk nekik segíteni.
Ha a programok révén le tudjátok fedni az egész évet, az azt is jelenti, hogy első kézből értesültök arról is, ha valaki például a karácsonyt is kénytelen kórházban tölteni?
Igen, pontosan. A kórházi GO! program szinte folyamatos: január 2-tól nagyjából december 30-ig megyünk, és gyakorlatilag mindig jelen vagyunk, ünnepnapokon is, ha a kórház úgy látja, hogy érdemes mennünk, és beengednek minket. Így az év minden szakában találkozunk a gyerekekkel, karácsonykor is, és látjuk, kik azok, akiknél épp úgy alakult az élet, hogy az ünnepet bent, egy kórtermekben kell tölteniük. Vannak önkénteseink, akik kifejezetten ünnepnapokon tudnak csak jönni. Sokan közülük a Bátor Tábor turnusaira tartogatják az utolsó szabadságaikat az évben a munkahelyükön. Ők külön örülnek annak, ha ilyenkor adhatnak a szabadidejükből.
Bátor Tábor
A gyerekek és a családtagok részéről van kifejezett igény arra, hogy menjetek? Várják ezeket az alkalmakat?
Alapvetően igen, de persze nagyon függ a kórházi osztály típusától és attól, hogy mennyire rendszeres vendégek vagyunk ott. Ahol hosszan tartó kezeléseket kapnak a gyerekek, ott már ismerősök vagyunk. Tudják, hogy mi fog történni, mire számíthatnak tőlünk. A gyerekek várják, hogy mikor jövünk legközelebb, a szülők pedig sokszor megkönnyebbülnek: vagy bekapcsolódnak a játékba, vagy kihasználják az alkalmat, hogy elintézzenek egyéb teendőket, sétáljanak egyet vagy más szülőkkel beszélgessenek. Mindenkinek másra van épp szüksége, de az közös, hogy egy kis levegőhöz jutnak.
Vannak olyan osztályok is, ahol csak rövidebb ideig vannak bent a gyerekek, vagy eleve nem ismernek minket annyira. Ott előfordul, hogy először nemet mondanak, mert nem tudják, kik vagyunk, mit akarunk. De ahogy meglátják, mit csinálunk a szomszéd ágyon, hogy játszunk, nevetünk, rajzolunk, egyszer csak ők is azt mondják: „Jó, akkor mégis jöhettek ide is!” A program végére pedig szinte kivétel nélkül hálásak: vagy, mert közös élményt kaptak a szülővel vagy, mert olyan dolgokat tudtak meg egymásról, amik addig valahogy nem kerültek szóba. Vannak beszélgetős játékaink is, nagy kérdésekkel, vágyakról, álmokról, félelmekről. Olyan helyzetek tudnak kerekedni ebből, amikor a szülő tényleg rácsodálkozik a saját gyerekére, és mondja, hogy „ezt nem is tudtam rólad”. Sokszor pont ezek az apró momentumok teszik igazán gyógyítóvá a közös időt.
Mi történik akkor, amikor megérkeztek a kórterembe egy gyerekhez? Hogyan indul egy ilyen találkozás, milyen játékok kerülnek elő, mit csináltok együtt?
Mindig azzal kezdünk, hogy megkérdezzük: van-e kedve játszani vagy beszélgetni. Ez nagyon fontos, mert nálunk a nem is egy érvényes válasz. Ha bizonytalan, akkor megmutatjuk a „motyónkat” – ez egy vászontáska, tele társasokkal, kártyajátékokkal, kreatív eszközökkel. A legtöbbször talál egy ismerős játékot. Az Uno, a Dobble például hatalmas kedvencek, ezeket sokan ismerik, szeretik. Az is biztonságot ad nekik, hogy „na, ezt már játszottam, ebbe bele merek vágni”. De nem az a célunk, hogy csak múlassuk az időt. A táborban használt élményterápia elemeit visszük be a kórházi közegbe, nagyon rövid idő alatt. Próbálunk ráerősíteni például a kompetenciaérzésükre: ők magyarázzák el nekünk a szabályt, vagy éppen az autonómiájukra, amikor ők döntik el, melyik játékot játsszuk, ők választanak kártyát, ők kezdeményeznek.
De ismétlem, nagyon fontos, hogy nálunk bátran mondhatják azt is, hogy nem, nincs kedvem.
Mert gondoljunk bele: egy kórházi nap nagy része arról szól, hogy a betegnek semmiben nincs választása. Nem kérdezi meg senki, hogy van-e kedve vért adni, egyszerűen bemegy a nővér, és vért fog venni tőle, mert ezzel tudja segíteni a gyógyulását. Ezzel ellentétben nekünk igenis lehet nemet mondani. És sokszor ez önmagában már hatalmas dolog, mert iszonyú lelki megkönnyebbülés lehet az is, ha a nap végén végre valakinek kimondhatja, hogy „nem, most nem akarok”.
Jellemző, hogy a játékokba a többi gyerek is bekapcsolódik, akik éppen egy kórterembe kerültek azzal, akit meglátogattok?
Nagyon gyakori, hogy a teremben hasonló korú gyerekek fekszenek egymás mellett, de alig szólnak egymáshoz. A játék egy lehetőség arra, hogy elkezdjenek kapcsolódni. Volt olyan, hogy már elbúcsúztunk, és ahogy kiléptünk, az egyik gyerek elővette a saját játékát, és folytatták egymás közt, nélkülünk a közös játékot. Ugyanez igaz a beszélgetős játékokra. Olyan kérdések hangzanak el, olyan témák jönnek elő, amikre aztán a többi gyerek, de akár a szülők is rá tudnak kapcsolódni. Volt rá példa, hogy később mesélték: a játék után még sokáig beszélgettek ugyanarról a kérdésről, álmokról, vágyakról, nehéz érzésekről. Ez óriási dolog, főleg, ha egyébként már hetek óta bent vannak a kórházban, de ilyenre addig nem jutott tér.
Szabad tudni, hogy te mióta önkénteskedsz a Bátor Tábornál?
2015-ben voltam először nyári tábori turnusban és 2016 óta vagyok benne a GO! programban. Utóbbiba akkor még csak Bátor Táboros önkéntesek csatlakozhattak, de most már bárki számára nyitott belépési pont a Bátor Táboros közösségbe a GO! vagy Suliprogram is. Azóta pedig a Covid-időszakot leszámítva (amikor ugye nem lehetett bemenni a kórházakba és ezért elindítottuk az online GO! programot) gyakorlatilag minden évben voltam karácsonyi programon.
Érzed azt, hogy karácsonykor más a hangulata az egésznek, mintha csak egy hétköznapi napon mennétek be?
Abszolút. A betegség maga nem igazodik az ünnepekhez: előfordul, hogy valaki pont karácsony előtt pár nappal kerül be egy friss diagnózissal – cukorbetegség, daganatos megbetegedés, vagy akár valamilyen baleset miatt. Ez az egész család életét és karácsonyi készülődést is teljesen megborítja. Elvileg épp azon ügyködnének, hogy együtt legyenek az ünnepen, de a betegség közbeszól, a gyereknek be kell feküdnie a kórházba, és nem lehet otthon. A gyereknek rossz, hogy kiszakad a családból, a baráti közegből. A szülőnek is nagyon nehéz: egyikük talán dolgozik, a másik az otthon maradt gyerekekkel van, és közben valahogy tartani kéne a frontot a kórházban is.
De azt el kell azért mondani, hogy a gyerekkórházak is mindent megtesznek, hogy kicsit ünnepibbé varázsolják a környezetet. Azokat a kórházakat, ahova járunk Budapesten már december elsejére teljesen feldíszítik mindenféle karácsonyi dekorációkkal, matricákkal, világító füzérekkel. Az orvosok, nővérek is próbálják egy kicsit kellemesebbé, otthonosabbá tenni a gyerekek számára a környezetet, de azért sosem lehet olyan, mint amikor otthon van az ember a családdal.
Ilyenkor mi más fókuszt viszünk be: próbáljuk elterelni kicsit a figyelmüket, és arról beszélünk a gyerekekkel, hogy mihez lenne kedvük, miről álmodnak, mivel töltenének szívesen egy órát. Nem mi fogjuk meggyógyítani őket – ezt senki nem gondolja –, de hozzá tudunk tenni ahhoz az úthoz, amin épp járnak. Ha a hangulat egy kicsit jobb, ha tudnak nevetni, ha van mire visszaemlékezni, az a kórházban töltött időre is más fényt vet.
Bátor Tábor
Ilyenkor nem érzed úgy, mintha egy kicsit a család részévé válnál? Vagy ez túlzás?
A családtag kifejezés talán túlzás, de egyfajta baráti viszony gyakran kialakul. Főleg kamaszok esetében.
Volt egy eset, ami nagyon megmaradt bennem: a hematológián történt. Két gyerekhez mentünk be, az egyikük aznap, a másikuk előző délután érkezett. A fiúnál egész nap jöttek-mentek a nővérek, szúrták, vizsgálták, csövek lógtak rajta, és akár nagyon ijesztő is lehetett volna számára ez az egész. Az önkéntesünk elkezdett játszani vele, és onnantól minden alkalommal, amikor jött a nővér, a gyerek fókusza már nem a körülményeken volt. Ugyan odatartotta a karját, de a figyelme rajtunk maradt, a fejével már fordult is vissza a játékhoz, és várta a folytatást. A program végén azt mondta: „Nem is gondoltam, hogy ilyen jó tud lenni a kórházban.” Ez volt az első hosszabb bent töltött napja. Hogy egy ilyen pozitív élménnyel indulhatott neki a kezelésnek, az nagyon sokat számít.
A másik kórteremben egy kamaszlány volt. Az anyukája az alatt az idő alatt, amíg mi bent voltunk vele, kimehetett egy másik anyukával beszélgetni, és egy csomó gyakorlati tapasztalatot, információt szerezhetett arról hogyan és mihez érdemes kezdeni, kihez lehet fordulni majd ebben a helyzetben. Közben a lánya is kiönthette kicsit a szívét, nekünk elmondhatta, mennyire nehéz neki ez az egész. Az édesanyját nem szerette volna „terhelni” azzal, hogy milyen nehéz érzései vannak, hogyan éli meg azt, hogy egy pár nap alatt megváltozott mi vár rá szeptembertől. A végén mindketten kaptak valamit: a szülő gyakorlati támaszt, a gyerek pedig ki tudta adni magából, ami a lelkét nyomta.
Ezt hallgatva azért az önkénteseknek is megterhelő lehet érzelmileg egy-egy alkalom.
Igen, a betegséggel járó fizikai körülményekre igyekszünk teljesen felkészíteni az önkénteseket. Ami ennél nehezebb tud lenni, az a szociális háttér. Amikor kiderül, hogy a család nagyon messze lakik, és alig tudnak jönni látogatni. Vagy, ha nincsenek szüleik, akik eljöhetnének őket meglátogatni karácsonykor. Az, hogy valaki gyakorlatilag teljesen egyedül van bent az ünnepek alatt, és csak az orvosi stáb és a nővérek veszik körül, az önkénteseket is szíven tudja ütni. Nekünk ilyenkor segít az, hogy nem egyedül csináljuk: mindig van az önkéntesekkel egy koordinátor, előtte-utána beszélgetünk, ki-ki elmondhatja, mit élt át. A program elején és végén van idő és tér arra, hogy az önkéntesek is lerakják, ami megérintette őket és hogy megoszthassák a legboldogabb pillanataikat is.
Az emberek elenyésző része önkénteskedik kórházakban, karácsony idején pedig pláne, és természetesen nem is lehet ezt elvárni senkitől. Mégis, ha meg kellene győznöd valakit, hogy egyszer az életében tegyen ezzel egy próbát, mit mondanál?
A tábori vagy iskolai önkéntességet érdemes szerintem elsőre kipróbálni, az alapos képzéseket követően sok önkéntes együtt tart programot a táborozó gyerekeknek vagy egy teljes osztálynak. A kórházi programhoz kell egyfajta stabilitás: hogy amikor meglátsz egy beteg gyereket, ne az fusson végig a fejeden, hogy, „úristen, mi van vele”, hanem el tudd engedni ezt, és emberként tudj kapcsolódni hozzá. Ami alapnak tűnik persze, de gyakorlatban is késznek kell lenni erre.
Rengeteg szervezet van, ahol bárki ki tudja próbálni magát: milyen az, amikor a saját idődből adsz, és aztán látod, hogy a másik láthatóan jobb kedvű, nyitottabb, energikusabb lesz. Lehet ez egy hajléktalanszálló, egy idősotthon, egy gyerekotthon – a lényeg ugyanaz: ott vagy, figyelsz, játszol, beszélgetsz, és ettől jobb lesz valakinek.
The post Karácsonyi csoda nincs minden kórteremben – de játék és figyelem igen first appeared on 24.hu.