Az emberek, akik leírhatatlanul élvezték életük legnehezebb napját

Aki látott akár egy részt is a 24 című sorozatból, az biztosan emlékszik a CIA központjára: állandóan csörgő telefonok, rohangáló, headsetekbe hadonászva beszélő, vagy mereven a monitorra bámuló munkatársak, középen a főnök, ő tud mindent, rajta keresztül fut át minden információ, mégis ő nyugodt egyedül. Pedig az ország (az évadok előrehaladtával inkább a világ) jövője a tét. A BKK FUTÁR központjában a múlt hét második felében „csak” a főváros közlekedése volt a tét, az összkép mégis kísértetiesen hasonlított Jack Bauer hátországához. Egy kicsit talán vidámabb volt a hangulat, a kilátás pedig pazar; ezt onnan tudom, hogy csütörtökön beengedtek a híres Kálvin téri épületbe, és pár órán keresztül követhettem, hogyan igyekeznek egyben tartani a várost úgy, hogy odalent közben össze-vissza cikáznak az EU-s delegációk konvojai, mentőstül, rendőröstül, egy pillanatra sem lassítva, ha kell, a legnagyobb csomópontokat lezárva, és ezzel torlódásokat okozva. A közösségi közlekedésnek azonban működnie kell, nincs mese.

A központ tényleg olyan, mint egy filmben: szigetekre osztott, négymonitoros munkaállomás-halmok, minden asztalnál egy-egy kolléga figyeli egyszerre mind a négy kijelzőt, amelyeken takaros rendben sorakoznak a menetrendek, azok változásai, a járatinformációk és a beérkező hírek arról, hogy éppen hol alakul a városban neuralgikus pont. Munkaállomásonként hetven járművet, azaz tizenkét vonalat figyelnek a kollégák, a számok pedig felfoghatatlanok:

Most mindezt egy tervezhetetlen és állandóan változó, a legforgalmasabb csomópontokat (kívülről nézve véletlenszerűen) le-lezáró esemény közepette kellett abszolválniuk: megérkezett az EU-csúcs több tucatnyi delegációja. Ma már nehéz elképzelniük, hogy oldanák meg ezeket a napokat, ha nem indult volna el tíz éve a járművezetők, a diszpécserek és a döntéshozók kommunikációját segítő Forgalomirányítási és Utastájékoztatási Rendszer, azaz a FUTÁR.

Függetlenül attól, mióta dolgoznak a cégnél, mindenki, akit kérdeztem, ugyanazzal kezdte: „ilyet még nem láttam”. Kiss Attila Máté forgalomfelügyeleti koordinátor tíz éve BKK-s, tehát nem ez az első rodeója, de „ilyen szintű delegációs mozgást” még ő sem bonyolított. „Ilyenkor lehet ugyan tervezni, meg is történt egy-két héttel ezelőtt” – mesélte. „Az ügymenet nagy része azonban teljesen operatív, tehát itt és most kell dönteni. Ez a legnagyobb kihívás. Amit pedig megterveztünk, javarészt az is másképp alakul. A rendőrségtől mindenesetre rengeteg információt kapunk, egyeztetünk, kollégáink most is kint ülnek a zavaros kocsikban a rendőrautók mellett.”

A „zavaros” természetesen annyit tesz, zavarelhárító; ők ma közös szolgálatban vannak a rendőrökkel, hallják az ő rádiójukat is, „az információ 95 százaléka rendelkezésre áll”. Méretes paksamétában őrzik a táncrendet, azaz a delegációk tervezett haladását, ám ezt bármelyik pillanatban el kell engedniük. Néha biztonsági okokból módosítanak az útvonalakon, az indulási időpontokon az utolsó pillanatban, de általában forgalmi okokból, vagy a repülőtéri várakozás miatt borul minden; van aztán, hogy egy-egy politikus spontán ötlettel áll elő. „Most például kitalálta az egyikük, hogy Csepelen szeretne megnézni egy iskolát.” (Azóta tudjuk: Zelenszkij volt.)

Tévedés azonban, hogy kikészülnek a stressztől a BKK-sok. „Nézz körbe, mindenki élvezi”, mondja Máté; itt azok dolgoznak, akik lubickolnak a felelősségben, a rögtönzésben, és abban, hogy egy-egy döntésükön egy város működése múlik. „A FUTÁR-központon kívül húsz csomópontban vagyunk jelen, mindenhova felügyeleti tervvel érkezünk és készülünk a helyszíni utastájékoztatásra. Közben 320 kijelzőn adunk információkat, a keresztező és az érintett járatok fedélzetére is küldünk hangot, frissítjük a BKK honlapját és a Budapest GO alkalmazást.” Azt azonban ők is tudják, hogy a közönség kedvenc teremsportja a közösségi közlekedés miatt elégedetlenkedni, de ezt már megszokták – és a helyzet egyébként sem olyan vészes, a Kontroll című filmben ábrázolt világ már a múlté. „Profik vagyunk, a morgolódókkal nem foglalkozunk, végezzük a dolgunkat.”

A város pedig természetesen nem állt meg csak azért, mert megérkeztek az uniós nagykutyák. „Jellegzetes ritmusa van a napoknak, súlyosabb és könnyedebb időszakokkal; ezeken a napokon persze akkor sem lesz könyvtári csend, amikor éppen nincs lezárás és nem történik semmi.” Egyébként történt: tíz perc alatt „befutott” egy újbudai csőtörés és egy utasrosszullét a négyhatoson, mindkettőt percek alatt megoldják. (Az utashoz kihívták ugyan a mentőt, de jól van.) „És most még az időjárás is csodás, képzeljük el, milyen lenne ezt levezényelni úgy, hogy ma esne le az első hó, vagy szakadna az eső” – mondja Csanády Bálint, a fődiszpécseri központ és a zavarelhárítás vezetője. „Ha esik, vagy havazik, többen veszik elő a négykerekű esernyőt (így hívják BKK-ul az autókat – a szerk.), ha azonban fagy, többen ülnek buszra, villamosra, metróra: ilyenkor sokaknak nincs ideje lekaparni a jeget a szélvédőről, inkább buszoznak a munkába.”

„A buli akkor indul be, amikor egy-egy nagyobb busz-vagy villamosjártot kell pótolnunk; ilyenkor zúgó méhkas lesz az emelet, felbolydul az egész.” Három-négy körül egyébként is felgyorsulnak az események, ezeken a napokon pláne felgyorsultak. Ha váratlan helyzet adódott, például út közben szembesültek vele, hogy hirtelen lezárták az utat, a járművezetők beszóltak a menetirányító diszpécsereknek, akik jó eséllyel már a rendőrségtől is tudták, mi a helyzet. Ezek a diszpécserek az egyes vonalakért felelősek, egy diszpécser mintegy 70 jármű felett diszponál. A terem közepén ülnek az integrátor diszpécserek, köztük a fődiszpécser. Ők döntenek arról, milyen útvonalra tereljék a buszokat, meddig járjanak a villamosok, a delegációk miatt pedig még az operatív törzsre és a rendőrségre is hallgatniuk kellett, hiszen jó eséllyel ők szóltak, hol zárnak a rendőrök. Ha az utolsó pillanatban szóltak, vagy egyáltalán nem, előfordulhat, hogy egy-egy busz „beragadt” a lezárásba, és se ki, se be; ilyenkor a rendőrök rugalmasak, kivételt tettek, továbbengedték őket, egy utast sem hagytak rostokolni a járművön.

A FUTÁR-központban több mint 1500 járművet felügyelnek nap mint nap, el lehet képzelni, micsoda pluszmunkát adtak a folyamatos (és javarészt spontán) zárások. A csúcstalálkozó alatt mindenki bent volt: a 26 menetirányító, a négy központi és az egy fődiszpécser. Nekik normális esetben évi kilencezer változáshoz kell alkalmazkodniuk a közúti közlekedésben, azaz 3600-szor kell újratervezni a közösségi közlekedés bizonyos részeit; ez a pár nap a 2024-es mutatókat jócskán megdobja majd.

„Kilenc zavaros autó van kint, húsz fővel, előre beosztott utaskoordinátorokkal, nem véletlenül: a legnagyobb ereje a mai napig az élőszónak van” – mesélte Máté. „Az a cél, hogy bárhol is száll le, vagy szállna fel az utas, ha körbenéz, mindig tudja, hova mehet információt kérni.” A járművezetők is profik, pontosan tudják, hogyan kell kezelni az utasokat – teszi hozzá Bálint. Az sem árt, hogy az utasok is tudták, hogy (most) nem a BKK-ra kellett haragudni: látták, hogy jönnek a delegációk. 

Kinéztünk a helyszínre is: a Dózsa György út és a Thököly kereszteződésénél vártuk, hogy vége legyen a programnak a Papp László Sportarénában; ahogy közeledett az öt óra, egymást érve bukkantak fel a delegációk, ami látványosnak látványos volt ugyan, de maga Budapest szokás szerint sokkal érdekesebb volt, mint bármi más. A BKK-sok teljes szimbiózisban működtek együtt a rendőrökkel; ilyenkor a „zavarosoknak” és a hatóságoknak egyszerre kellett diszpécsernek, közönséganimátornak, pszichológusnak és biztos pontnak lenniük.

A város lakói is megkergültek egy kicsit, csütörtök este már kész delegációturizmus alakult ki a csomópontokon. Egész családok jöttek konvojnézőbe, két-három társaság várta a villogó fekete autókat minden sarkon. A bicajosok is élvezték a szürkezónát, hogy autók nélkül kavirnyálhatnak a főutakon; még olyan is akadt, aki láthatóan besörözve faggatta a rendőröket, hogy mi a helyzet, közben hatalmas punknak érezte magát, és csalódottnak tűnt, amikor az egyenruhások egyszerűen csak tájékoztatták, hogy merre érdemes menni. A szülők – főleg az apák – pedig bármeddig elnézelődtek volna, még azután, is, hogy a gyerekek – akik kedvéért elvileg jöttek – nyűgösek lettek volna, „várjunk még egyet, az biztos nagyobb lesz”, mondták ilyenkor. Kicsit olyan volt az egész, mint amikor megveszik karácsonyra a háromezer darabos LEGO csillagrombolót „a gyereknek”.

A BKK-soknak minden stressz ellenére életük nagy napja ez. Máté elmondta: senkit nem kellett győzködni, hogy jöjjön be. „Jöttek maguktól, élvezik, hogy mindent megoldanak. Itt senki sem viszi haza a munkát, lezárjuk a napot, mielőtt letesszük a műszakot, nem hagyunk semmit másnapra. Amikor reggel bejövünk, minden járat nulláról indul. EU-csúcs ide vagy oda, ez ma is így lesz, és holnap is.”

The post Az emberek, akik leírhatatlanul élvezték életük legnehezebb napját first appeared on nlc.