Megszűnik az Ügyfélkapu
– ezzel a kattintékony, de féligazságon alapuló címmel volt tele a magyar sajtó az elmúlt hetekben. Aki most is úgy tartja a kapcsolatot az állammal, hogy besétál a hivatalokba, sorszámot húz, órákat vár, érvel, lobbizik, papírozik és hagyja, hogy ide-oda irányítsák, azt ez a hír nem érinti, de aki aktívan használja, az tudja, hogy ez a magyar állam kevés valóban működő rendszereinek egyike, megszűntetése tehát nem lehet más, csak dilettantizmus és cinikus szabotázs az állampolgárok közérzete és szabadideje ellen.
Szerencsére hamar kiderült, hogy szó sincs a teljes digitális állami ügyfélszolgálat beszántásáról. Csak arról, hogy ezentúl egy másik felületen (is) bejelentkezhetünk a meglévő online szolgáltatásokba. Az Ügyfélkapu ugyanis nem más, mint a bejelentkeztető rendszer, a lényeg, a Magyarorszag.hu továbbra is működik majd. Arról pedig semmit sem tudni, mikor szűnik meg az Ügyfélkapu, csak azt, hogy egyelőre működik; elterjedt az is, hogy bezárják az Ügyfélkapu+ rendszert is, amely nem más, mint egy kétlépcsős azonosításon alapuló bejelentkeztető, ahol a nagyobb biztonságért cserébe több szolgáltatás elérhető. Nem tudni, hogy ezt is beszántják-e.
Itt jön a képbe a Digitális Állampolgárság Program (DÁP), amely szeptember óta várja a magyarokat; aki letölti az appot és regisztrál, az elvileg sokkal kényelmesebben, rugalmasabban és gyorsabban intézheti ügyes-bajos dolgait, és ehhez tényleg csak egy alkalmazás kell. Arról nem is beszélve, hogy, ahogy a neve is sugallja, az ember a művelet végén valódi jövőbiztos és öntudatos Digitális Állampolgárrá válik. Már magából a kifejezésből is csak úgy árad a cyberpunk menőség, így ki kellett próbálnunk, hogy megy ez, mit tud, és főleg, hogy milyen érzés szintet lépni az ügyintézés-hierarchiában. De főleg azért próbáltuk ki, mert
érthető módon leírhatatlanul szkeptikusak és pesszimisták vagyunk, akárhányszor az állam kitalálja, hogyan lesz könnyebb az életünk.
Az életünk ugyanis az ilyen ötletektől a legritkább esetben lesz könnyű, vagy azért, mert maga az ötlet is borzalmas, vagy azért, mert ellopják (értsd: túlárazva közbeszerzik, odaadják egy kókler cégnek, majd visszaosztják) a fejlesztésre szánt pénzt, vagy – leggyakrabban – a kettő egyszerre. Nem volt más hátra tehát, mint bevenni a piros tablettát és telepíteni azt a bizonyos alkalmazást.
Isten hozott a való világban, Neo
Furcsa és kissé perverz érzés, ahogy egy államilag fejlesztett applikáció becsusszan a Candy Crush és az Instagram közé a mobilomon, de állítólag ez a jövő, és ki vagyok én, hogy az útjába álljak? Maga az alkalmazás – a Digitális Állampolgár – megítélése ezzel együtt sem éppen a legfényesebb, az értékelése jelenleg 2,4-es, a pontszámok fele pedig 1-es. Rajmund arra panaszkodik, hogy mindenhonnan mindig kijelentkezteti és indításkor öt-öt perc csak az, hogy visszajelentkezzen, Viktornak elege van, hogy nem működik a mobilján – amely még csak nem is noname, hanem Xiaomi – a biometrikus azonosítás, Tibor pedig nem látja a saját adatait, bármennyit is vár a képernyő közepén pörgő kukacra. Pozitív azonban, hogy a fejlesztő IdomSoft ügyfélszolgálatos kollégája mindenre igyekszik válaszolni, és egyébként is, kezeljük ezt a pontozósdit a helyén: tudjuk jól, hogy a (jogosan) gyanakvó átlagmagyar szemében behozhatatlan hátrányból indul mindenki és minden, akinek és aminek köze van az államhoz, és ha egy-egy szolgáltatás tényleg működik és megkönnyíti mindenki, akkor is ott lesz a levegőben, hogy „de miért az én pénzemet költik erre?!”, és hogy
rohadjon meg az egész, ott, ahol van.
Elsőre mindenesetre úgy tűnt, minden klappol, a Xiaomi Note 13 Pro telefonomon gond nélkül elindult az app, igaz, a lényeg majd a regisztráció után derül ki. Azt gondoltam, ez egy öt és húsz perc közti művelet lesz a mobillal a kezemben; el tudtam képzelni, hogy laptopra is szükség lesz, de azt nem, hogy fel kell állnom a székből, azt meg végképp nem, hogy ki kell mennem az ajtón. Az online regisztráció ugyanis csak akkor működik, ha az embernek van új – tehát 2021 óta gyártott, chipes – személyije, aminek tudja is a PIN-kódját. Én márpedig a PIN-kód létezéséről sem tudtam; valami rémlett, hogy megkaptam levélben, ám ha így is volt, az nagyjából két költözéssel ezelőtt elkeveredett. Nem volt mese, el kellett menni egy kormányablaka; mielőtt összecsomagoltam volna három napi hideg élelmet, kiderült, hogy erre is van egy app. Szóval most már két állami alkalmazás van a mobilomon, a DÁP és a Kormányablak, amely szerencsére sem regisztrációt, sem azonosítást nem kér, és egy dologra jó: megmutatja, hol van a közelben kormányablak, melyikben mennyit kell várni, és még sorszámot is lehet húzni.
Ami ennél is durvább, hogy ez az applikáció is működik – kettőből kettő nem rossz arány, tudva, hogy kormányunk milyen kreatívan kezeli a rá bízott adóforintok közpénzjellegét. Igaz, ekkor már kezdett elhatalmasodni rajtam az érzés, hogy
ez az egész online-os ügyintézősdi és digitális állampolgárosdi jól mutat a kirakatban ugyan, de a nagyvárosi, informatikailag minimálisan képzett, tájékozott és mobilinternettel felszerelt osztályon kívül nem sokan veszik ennek hasznát.
Tehát az ország fele-kétharmada biztosan kimarad a buliból, és akkor még nagyvonalú voltam. Mindenesetre, ha már így alakult – értsd: városi, képzett, tájékozott, mobilinternettel felszerelt felnőtt lettem –, miért ne használhatnám ki a helyzetet, és tárhatnám fel a rendszer hiányosságait? Amelyekkel, döbbenet, de nem találkoztam. A Kormányablak applikációban kiválasztottam egy zöld ikont a térképen – ez jelzi, hogy nem kell sokáig várni –, némi keresgélés után megtaláltam a Digitális Állampolgár-ügyintézést, kértem egy sorszámot és elindultam. Attól nem kellett félnem, hogy előbb sorra kerülök, mint hogy odaérnék: amikor az ember megérkezik, elég megnyomnia a megfelelő gombot, és a rendszer, amely addig okosan tartogatta a sorszámát, előreengedi.
Így történt, hogy miután egy kicsit küzdöttem az életemért a BMW-sek között, végül épségben megérkeztem az általam választott patinás, belvárosi kormányablakba (egy úr a bürokrácia poklában is úr), megnyomtam a gombot és már sétáltam is be a biztonsági őrök és a frusztrált várakozók között. Ezt egyébként mindeki próbálja ki egyszer az életben az intézendő ügytípustól függetlenül, fantasztikus érzés ugyanis: legutoljára akkor éreztem magam ilyen diadalittasnak, amikor egy fatális rendszerhibának hála kaptam egy VIP-belépőt a sziget celebsimogatójába, ahova be is sétáltam csúcsidőben, a hoszteszlányok döbbent tekintetétől kísérve (értsd: se fehér ing, se felnyírt sikerséró, se ujjatlan pufidzseki, és rozéfröccs helyett is bézik lágert egyensúlyoztam a repoharamban) besétáltam.
A kormányablakban már várt egy fiatal, agilis fiú, akivel a következő beszélgetés zajlott le:
– Jó napot, Digitális Állampolgár szeretnék lenni, van is chipes személyim, csak PIN-kódom nincs hozzá.
– ’Potkívánok, tessék adni azt a személyit, nem azon múlik egyébként. Mármint a PIN-en.
– Parancsol?
– Senkinek sem sikerül. Annak sem, akinek van PIN-kódja. Vagy lefagy, vagy nem engedi a rendszer.
– Hol akadnak el?
– Változó. Nézze, kedves uram, aminek itt köze van az Ügyfélkapuhoz, az mostanában nem működik és kész. Ezt a QR-kódot tessék szkennelni, rögtön mondom az ellenőrző kódot.
Tényleg mondta, az applikáció pedig másfél perc alatt készen is állt. Egy óra múlva már jött is az első hivatalos állami push-üzenet, hogy leszek szíves megadni az adataimat, majd egy rövid mailes és sms-es ellenőrzés után bent is voltam a rendszerben.
Emlékszem, a két Mammut között sétáltam éppen, egy sparos zacskóval a kezemben, benne trappista, nosztalgiakifli és koktélparadicsom, amikor Digitális Állampolgár lettem. Hogy milyen érzés volt? Az égvilágon semmilyen. És hogy azóta milyen? Ugyanez: az égvilágon semmilyen. Ezen a ponton tehát érdemes tisztázni a jogosan felmerülő kérdést:
Mire jó ez az egész és kinek áll érdekében?
Röviden: nem sok mindenre, és ez nem feltétlenül baj. A DÁP program és a hozzá tartozó app jelen állapotában csak egy ígéret, hogy egyszer majd könnyebb lesz az élet, ha a hatóságokkal és az állami hivatalokkal kell tárgyalni, tőlük dolgokat kérni és kérdezni, de egyelőre ebből nem sokat látni. Jelen felállás szerint:
kérhetek erkölcsi bizonyítványt akár egy napon belül;
személyi nélkül is igazoltathatnak a rendőrök;
foglalhatok időpontot kormányabalkokba.
Valamint meg tudom nézni az adataimat, azaz végre nem kell kotorásznom a személyim, taj- és adókártyám után, ha ezek a számok kellenének bárhol.
Azaz az applikációnak egyelőre nem hogy olyan funkciója nincs, ami miatt nélkülözhetetlen lenne, hanem olyan sincs, amely jelentősen megkönnyítené az életet. Ha igazoltatnak és valamiért nincsenek nálad iratok, segíthet, de a kormányablakos foglalást a másik applikáció is tudja, az erkölcsibizonyítvány-igénylés pedig nem egy milliókat nap mint nap érintő helyzet. Egyelőre tehát tényleg arra jó az egész, hogy jövőbiztossá tegyük az életünket, és felkészüljünk az Ügyfélkapu bezárására. A kérdés most már tényleg csak az, hogy hogyan oldja meg az állam, hogy ne kerüljenek behozhatatlan előnybe a mobilnet-előfizetéses, az okostelefont rutinosan használó magyarok.
A DÁP applikáció egyébként hamarosan új funkciókat kap; az érzés, hogy hamarosan push notifikációkkal is zaklathat a NAV, ahogy mondani szokták, felbecsülhetetlen.
The post Egyszerű emberként mentem be a Kormányablakba és Digitális Állampolgárként jöttem ki – ilyen az életem azóta first appeared on nlc.