„Elég sok olyan előadót, dalszöveget lehetne idecitálni, amellyel nem feltétlenül értünk egyet. Az, hogy valaki [Dopeman] egy Digitális Polgári Körhöz csatlakozik, és ott politizálni kíván, az megint egy másik téma” – Vitályos Eszter a csütörtöki Kormányinfón.
Tusványos után nagyjából így summázhatjuk a Fidesz válaszát a vele elégedetlen fesztiválozó fiatalságnak: azt se tudjátok, mit gondoltok pontosan, természetes, hogy lázadoztok, még engeditek magatokat belehergelni a lefizetett zenészek provokációjába – de ha jönnek a választások majd végiggondoljátok, és rá fogtok jönni, milyen jó voltaképpen ebben az országban. Vagy Bayer Zsolttal szólva: az anyátokat.
A mocskos fideszezés nyarán számos színpadi pillanat került be a napi politikába:
Majka rekordhallgatottságú Csurran, cseppen című számának főszereplőjét, Bindzsisztán miniszterelnökét főbe lőtték a színpadon. Azahriah véglényeknek nevezte a Fidesz szavazóit. Egy halom zenész szólalt fel nyíltan vagy épp burkoltan koncert közben a fennálló rendszer ellen. A drogügyi kormánybiztos a dealerek bűntársaként nevezni meg Pogány Indulót. A kurvázásról és drogozásról reppelő Dopeman felvételt nyert Orbán Viktor Digitális Polgári Körébe. Közben a fesztiválokon, ahol amúgy is mindenki azon szorongott, mikor áll le a buli egy esetleges razzia miatt, zúgott a mocskos Fidesz.
Számos különböző súlyú, gyakran szándékosan összekevert, de mégis egyazon kérdéskört érintő esemény.
Politika vagy fesztivál?
„Tusványos politika vagy fesztivál? Tusványosban az a jó, hogy ez még olyan, mint a modern világ előtt volt, amikor az életet nem szabdalták föl. Egy egész, kerek, ahogy van. Tusványoson nem okoskodni kell, hanem élni kell benne, meg meg[élni]” – hangzott el a tusványosi Orbán-koncert végén a miniszterelnök szájából.
A szalmakalapos Orbán itt arra azon általános logikára mutatott rá, amely rendre próbálja a művészeteket politikamentes, de legalábbis a mindennapi élettő különálló területnek bemutatni, a zenét szórakoztatóiparrá degradálni. Ez a hozzáállás általában a hatalom sajátja, amely attól fél, hogy a művészetek olyan energiákat szabadítanak fel és kérdéseket érintenek, amelyekbe beleremeghet a tekintélye.
Mikor Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszternél rákérdeztem, hogy akkor most baj-e a politizáló fesztiválozás, vagy sem, azt mondta, hogy a pártpolitika már szerinte nem fér bele a színpadon. Hogy miért is? Kezdjük az úgynevezett szórakozásnál, amiért emberek tömegei vonulnak ki a porba zenére ugrálni.
Hogyan táncolsz, kivel smárolsz?
A szórakozás is politika. A test és a gondolatok irányítása, a normák meghatározása, átlépése, újraalkotása. Hova mehetünk és hova nem. Mit akarhatunk, mit lehet, mi tabu, mi nem: az Aki szép lányt akar venni című népdaltól kezdve a Horthy Miklós katonáján és a Sex Pistols God Save the Queen-jén át egészen a Punnany Massif Élvezdjéig mind ezekre a kérdésekre ad választ.
Hogy a Tusványoson megismert idősebb honfitársaink szavaival éljek: „Ha öt ember vergődik a Pride-on, akkor már az egész Pride undorító. Mind a háromszázezer ember.” A testek mozgása, az elhangzott szavak jelentése, a zene lüktetése maga is politika, közös ügy. A Pride nem csupán önmegjelenítés. A zenén, a mozgáson, a színeken keresztül egy társadalmi csoport élheti meg a saját identitását országunk közös területein. De például a magyar Himnusznak is egészen más súlya van Budapesten, Kistarcsán és Nagyváradon.
Másik példa: Hiába tiszta, szövegtelen elektronika, a techno történetében ott lüktet a meleg közösségek emancipációja, az egyes testek felszabadulása a korábban rájuk szabott szabályrendszerek alól. Bármennyire is kommercializálódott azóta, a szórakozás egy új formáját hozta el, tehát formálta a megélt valóságot: raktárépületek keltek újra életre, testképzavaros emberek szabadulhattak fel az őket elítélő tekintetek alól és a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből érkező emberek kapcsolódhattak egymással.
Oké, politizálj, de hagyd a pártokat
„Ha te elmész egy olyan koncertre, ahol tudod annak a zenekarnak a hitvallását, hogy mondjuk háborúpárti vagy békepárti, vagy amellett van, hogy a vietnámi háborúból jöjjenek haza a fiatalok, akkor te ezt így választod” – mondta a kulturális miniszter, mikor a Beatlest hoztam példaként a politizáló zenészekre. Hankó szerint azt, hogy a zenésznek van egy hitvallása, el kell különíteni a pártpolitizálástól.
Pedig a pártok – legalábbis saját állításuk szerint – olyan közösségek, melyeket egy közös küldetés, értékrendszer, cél tart össze. Jó eseteben. Rossz esetben ezek mögé a világnézetek mögé bújva gyakorolnak hatalmat mások kárára. Így vagy úgy, ha adott párt szimbólumává válik értékrendszernek, elnyomó hatalomnak, mi akadálya annak, hogy az utalgatás vagy az értékrendszer kritizálása helyett magával a párttal álljon szembe egy zenész?
A kérdésre a ki nem mondott, implicit válasz a már korábban vázolt hatalmi logika: a hatalom fenntartásának intézményrendszerét le kell választani, természeténél fogva különállónak kell mutatni a világ többi részétől. Azt kell sulykolnia, hogy a pártnál van a hatalom, és ő határozza meg, mi a világ, mi lehet a zenészek szerepe, és nem fordítva.
A művészet nem erre való
A kimondott, explicit választ Bayer Zsolt és Kovács Ákos zenész adják meg, amikor a művészetek hanyatlásáról beszélnek. Bayer nagy megfejtése közben – miszerint régen még Arany Jánosok írták a walesi bárdokat nem holmi Majkák a Bindzsisztánokat –, megfeledkezik arról, hogy Arany János hiába volt népies költő, maga a nép nem tudta olvasni.