Tizenöt éves voltam, amikor először berúgtam, aztán az alkohol mellé hamarosan csatlakozott a Xanax is, levélszámra szedtem, arra ittam. Aki tudja, hogy az úgy mennyire más érzés, annak nem kell elmagyaráznom, aki meg nem tudja, az meg ne is tudja meg. Teljes emlékezetkieséses berúgások.
Aztán huszonhárom éves koromban megismerkedtem az LSD-vel és az extasyval, illetve rákaptam a marihuánára is, az alkohol akkor egy időre kicsatlakozott az életemből, de nálam mind közül a legjobban a speed talált be. 2001-ben szoktam rá, és végigkísérte a drogos pályafutásomat. Később, 2007-től jött a kokain, 2011-ben pedig az interneten vásárolható kristályok – na, azok tették be teljesen a kaput. Zárt osztályra kerültem, de amint kijöttem, visszaestem. Ezután már „csak” tíz gramm fű és tíz gramm speed volt a heti adagom, de előtte, a kristályoktól volt, hogy tizenkét napig ébren voltam, nem ettem, nem ittam.
2020-ban végül sikerült leállnom, de két hónap alatt rászoktam az alkoholra, és utána három évig ittam, a végén már napi egy liter töményet. 2023. szeptember 1-én szakítottam a piával, és azóta teljesen józan vagyok, felnőtt életemben most először.
Boldog vagy?
Olyan boldog vagyok, hogy nem is szívesen beszélek róla, mert félek, megutálnak érte.
„Könnyű a könnyűzene”
Mióta megtanultam írni, folyamatosan alkotok. Kisgyerekkoromban regényekkel próbálkoztam, aztán elkapott a rock n’ roll, és azóta dalszerzőként élem az életemet. Tizenöt évesen írtam az első dalomat – már azt is részegen. Az egész pályafutásom alatt végig csak részegen és betépve írtam. Nem arról volt szó, hogy csak így tudtam írni vagy előadni, hanem így éltem, így mentem boltba, postára, mindenhová.
Ezek a betépett dalszövegek egyfajta transzállapotban születtek, olyan szókapcsolatokkal, amik józanul eszébe sem jutnának az embernek. Aki ilyen szövegvarázslatra vágyik, annak bőven tudok mutatni a régi dalaimból, de nekem ebből elegem lett.
Sok beszédnek sok az alja, és ezek a nyakatekert írások teli vannak vadhajtásokkal. Amikor ittam, és úgy írtam le az ötleteimet, másnapra teljesen katyvasznak tűnt. Például ’98-ban volt, hogy eszembe jutott egy nagyon jó dobritmus, amit gyorsan leírtam egy papírra, következő nap meg nem értettem, vajon mi ez a „tuttat, tuttat, tutt”. Viszont a drogozás első periódusában jöttek olyan dolgok, amikre másnap is azt mondtam, hogy hm, milyen érdekes gondolat, tényleg, amúgy nem is jutott volna eszembe ez a bonyolult, furcsa igazság, ezek a furcsa szókapcsolatok. Nagyon élveztem, tök jó időszak volt. Kihoztam belőle, amit lehetett, de most már másmilyen, letisztultabb zenéket írok. Hogy mit hoz a jövő, azt nem tudom, csak azt, hogy a józanság mindig is egy tökéletes jelzőbója lesz a számomra. Mutatja, hogy jó úton járok, akárki akármit mond.
Sokszor megkapom, hogy az első két Hiperkarma album volt az igazi, viszont nemrég megnéztem a Spotify-oldalunkat, és azt láttam, hogy a hallgatottsági listán az első négy helyen csupán néhány éves dalaim vannak.
A Hiperkarma egy önsegítő, egyszemélyes, titkos társaság.
Az, hogy másnak is ad, az már mágia. Valami varázslatos plusz. Viszont az elsődleges célja az, hogy engem segítsen át ezen az életen. A művészet többnyire a halálról, szomorúságról, sötétségről, félelemről szól – egy festőnek például minimum meg kell halnia ahhoz, hogy elismerjék. Én azért írok, hogy jobban érezzem magam, hogy el tudjak igazodni az életben, hogy minél több boldog pillanatot gyűjtsek be, minél több kellemes emléket vihessek magammal, amikor majd elmegyek innen. Az én életemnek ez az értelme. Ha ennél bonyolultabbra számítottál, akkor csalódnod kell.
Don’t worry, be happy.
Szajki Bálint / 24.hu
Ez a dal már nekem is giccses kicsit, de kellemes a dallama. Azzal a józan életem első napján számot vetettem, hogy mi lesz, ha örökre elveszítem az ihletet a szerek nélkül. Az egyértelmű volt, hogy évekig nem fogok tudni dalszöveget írni, hiszen az alkotás folyamata teljes mértékben összekapcsolódott a droggal. Végül arra jutottam, hogy ha soha többet nem megy, akkor soha többet nem írok dalt. Játszom az eddigieket életem végéig, valahogy kibekkelem, de nem drogozok újra.
Aztán akkor lettem alkoholista, amikor először kellett volna drog nélkül színpadra állnom. Az alkohol még borzasztóbb volt, mert a speedtől, ha nem is aludtam napokig, legalább pörgött a nyelvem, de az alkohol katasztrofális volt. Látták, ahogy nagyon csúnyán lerészegedek a színpadon. Utólag visszatekintve rendkívül kínos volt néha, hiszen úgy ittam a piát, mint az üdítőt. Mikor tavaly szeptember 1-én leálltam az alkohollal is, végiggondoltam, és arra jutottam, hogy a következő, szeptember 10-i székesfehérvári egy szál gitáros koncertem lesz az egész eddigi életem során leadott több mint ezer koncertem közül az első, amikor színjózanon lépek színpadra.
Úgy döntöttem, hogy ha kifütyülnek, vagy ledobálnak a színpadról, én akkor is végigénekelem és gitározom a koncertet, és ez ezentúl mindig így lesz, józan maradok, ha tetszik nekik, ha nem, ha tetszik nekem, ha nem. És így is lett.
Először kicsit zavarban voltam, kicsit fura volt, de aztán elkezdtem szépen belakni a színpadot.
Egy ideig várnom kellett, mire ezt megszokta az agyam. Ahogy teltek a hetek, éreztem, hogy hoppá, honnan ez a plusz energia, ez a pluszban fennmaradó idő? Ja, hogy ezt vitte el a pia meg a drog azelőtt! Korábban azt éreztem, hogy hú, most mennyire feelingesen játszottam, aztán visszanéztem videón, és láttam, hogy össze-vissza csapkodtam, kalimpáltam meg gajdoltam – pedig én akkor nagyon azt hittem, hogy jó vagyok. Most viszont sokkal jobban élvezem. Nem is gondoltam, hogy ennyire könnyű is lehet ez a könnyűzene. A közönség szeretete, a siker – ezek is lehetnek drogok, sok művész odáig van a tapsért, amikor ezrek éljeneznek egyszerre, megőrülnek ettől. Nekem viszont ezt meg kellett tanulnom, hogy hogyan építsem be a felém áradó szeretetet és boldogságot, hogy ne nyomjon agyon. Inkább szerzőként tekintek magamra, a legcsodálatosabb számomra mindig az a mágikus fél óra, amíg megszületik egy dal váza. Utána felöltöztetem, hangszerelem, a zenekarral összepróbáljuk, demó, felvesszük a stúdióban, klipet forgatunk hozzá, koncertezünk vele, de mindez már körítés.
Kuckólakó vagyok, nagyon szeretek egyedül lenni. Szívesen kitalálnék egy pozitív szót a magányra, mert ennek a szónak alapvetően negatív felhangja van. A magány az egyedüllét negatív kifejezése. Az egyedüllét pozitív kifejeződésére sajnos nem jut eszembe szó. Nem mondhatom azt, hogy magányos vagyok, mert én ezt nagyon élvezem. Akkor mit mondjak?
„Hívnak játszani a szörnybarátok”
Egy rendezett, mondhatni átlagos családból származom. Nyilván van, aki dohányzik, van, aki iszogat is, de igazán végletes emberek nincsenek a rokonaim közt. Én kakukktojás vagyok, nem nagyon hasonlítok a családom többi tagjára. Más vagyok, mint ők, másmilyennek születtem.
Egy szocialista bányászvárosban, Komlón nőttem fel a nyolcvanas években. Kőkemény munkásváros, ahol nemigen volt helye Istennek. Drága, megboldogult nagymamám mondott el nekem egy-két imát – elmondta, hogy létezik a világon olyan, hogy Isten, és lehet hozzá imádkozni. Egyszer rajtakaptak imádkozás közben, talán hatéves lehettem, és emlékszem, mennyire szégyelltem magam. De Istennel azóta is tartom a kapcsolatot, minden reggel és este imádkozom hozzá. Nem tudom, hogy ki vagy mi is Ő, ezen lehet vitatkozni, de amiért én tántoríthatatlanul vele vagyok, az az, hogy valahányszor rágondolok, bármilyen állapotban, mindig megnyugszom. Akár bedrogozva voltam, akár józanul, ha elmélyülök Isten szeretetében, minden egyes alkalommal egy a gyomromból kiinduló melegségérzet tölt el, a mellkasomban, a szívem tájékán egy bizsergést, egy kellemes fizikai melegséget érzek, biztonságot, azt, hogy otthon vagyok. A drogok természetesen nem engedték ezt a fajta elmélyülést, bár időnként abban az állapotban is sikerült kapcsolatot teremtenem vele, csak sajnos nagyon ritkán. Ettől is lehet függő az ember, de azért ez egy áldásos függőség.
Amikor nehéz időszakaim voltak, és mélyre kerültem, akkor keservesen imádkoztam hozzá, hogy miért vagyok ennyire eltávolodva tőled, Istenem? Miért kell ezt csinálnom? Érkezett válasz is: azért, hogy megmutassam, mi van ott, ahol most vagyok, hogy bevilágítsak a sötét sarkokba, és lássák az emberek, hogy mi van odalenn.
De nem szeretnék túl sokat gondolkozni ezen, mert nem olyan régen még abban az iszonyatos pokolban voltam, ahonnét a környezetemből csak kevesen tudtak kikeveredni – és ők sem úgy, ahogy én, hanem mint a saját öregapjuk, és az életük azóta egy hosszú, szenvedéssel teli, szomorú sóvárgás.
A refrén: majd holnap leállok.
Pontosan. Régebben kitaláltam egy mondást: mindegyik nap az utolsó, kivéve a legutolsót, amelyik sosem jön el. Az imáimban kérem, hogy ne essek újra kísértésbe. Bezárkózok a fejemben egy kis varázsházikóba, és hallom, hogy kint tombol mindenki, hívnak játszani a szörnybarátok. De nem megyek. Egy olyan burokba kerültem, ami megvéd. A vallás egyébként nem érdekel, az egy szigorú, rideg valami, semmi köze ahhoz a gyermeki boldogsághoz, amit Isten szeretete ad, ahhoz a kegyelmi állapothoz. A rituálékat és a régebbi évszázadok már-már szadista büntetéseit borzadályként látom. Persze a bűntudat érzése bennem is megvolt. Öngyűlölő emberként éltem az életemet, feketébe öltözött kamaszként. Mindig is alávalóbbnak gondoltam magamat a többi emberi lénynél. El kellett telnie jó pár évnek, évtizednek is, mire ez az öngyűlölet átalakult önismeretté, és felismertem, hogy a szeretet egy nagyon érzékeny, törékeny dolog, amire vigyázni kell.
„A drog szívja el őket”
Miután leálltam az alkohollal, elmentem ugyanabba a társaságba, ahol vidám részegként ismertek engem, az a „mindenki a vendégem, csuhajja” fajta voltam. Ehhez képest odajöttek hozzám, hogy valami bajom van-e velük, merthogy nem így szoktam viselkedni. „Semmi bajom, csak józan vagyok.” – válaszoltam nekik, ők meg erre gratuláltak és örültek nekem, de mikor összevillant a tekintetük, láttam, hogy zavarja őket, hogy már nem olyan vagyok, mint régen. Persze ahol egy ajtó becsukódik, ott kinyílik egy másik. Most a délután az új éjszaka.
Vannak azok az emberek, akik megisznak két fröccsöt vagy elszívnak egy spanglit, és nem lesznek függők, egyszerűen nem úgy vannak huzalozva. Jókedvük lesz, nevetnek, viccesek, én is átveszem azt a rezgést, jól érzem magam – ezzel semmi bajom. Azokkal van bajom, akik olyanok, mint én voltam. A részeg ember kéretlen őszintesége, hát azt utálom, folyton ugyanaz a forgatókönyv: két dicséret, aztán jön a szemétkedés. Bár én sose voltam kötekedős, mondom, inkább az a mulatós részeg. Persze attól, hogy én kiszálltam belőle, még nem állt meg a körhinta. Az viszont nem mindegy, milyen társaságba jár az ember: oda, ahol maximum szolidan poharazgatnak, jó kedélyűek, lazák, majd mindenki megy aludni és holnapra senki nem lesz másnapos, vagy olyan emberek közé, akik két kézzel ütik magukat, és már nem ők szívják a drogot, hanem a drog szívja őket. Aki például egyfolytában spanglizik, az régen nem érzi már se az ízét, se a hatását.
Sajnálom ezt az egész dolgot, sok jó embert veszítettem el. Hiányoznak, de egyszerűen nem tudok ekkora áldozatot hozni, nem akarok alkoholistaként vagy drogfüggőként élni. Akkor inkább egyedül vagyok. Vagy olyanokkal, akiknek ez nem probléma. Az aktív drogos közösségből természetes módon kilökődtem, de nekem ennyi belefér azért, hogy józanon éljek.
Persze nem mindegyikőjüket ismertem mélyrehatóan, ez a társaság csak bulizni járt össze. Aztán amikor én lettem ebben a közegben az egyetlen józan ember, többé már nem tudtam kihez kapcsolódni, egyszerűen nem illettem oda. Választanom kellett, hogy itthon maradok, vagy elkezdek én is inni. De én nem kezdhetek el inni, mert én semmit sem tudok kicsit csinálni. Egyszer ittam mértékkel életemben. A legszarabb estém volt.
Neményi Márton / 24.hu Bérczesi Róbert a Fishing on Orfű fesztivál 2016-ban.
Vagy iszol, vagy nem.
Mindennel így vagyok. Viszonylag nehezen szánom rá magam egy-egy dologra, körbejárom többször, mielőtt lépek, de ha meghoztam a döntést, onnantól kezdve teljes erővel belevetem magam, semmit nem tudok félszívvel csinálni. Mindig lehetsz betépettebb, mindig lehetsz részegebb, viszont józanabb soha. Vagy józan vagy, vagy nem vagy józan. A valóság a nulla kilométerkő. A valóságtól nem menekülhetsz.
„Még ott a tojáshéj a fenekemen”
Nem lennék az, aki most vagyok, ha nem tapasztaltam volna meg azt az oldalt is, azt a mélységet, azt a poklot – és azokat a magasságokat. Egy pillanatig se bánom, hogy ezen végigmentem. Ha annak idején kérhettem volna valamit, akkor talán csak annyit, hogy ne húsz évig tartson, tíz is elég lett volna. Az ifjúságom legszebb éveit tékozoltam el testileg és lelkileg is, viszont így olyan tapasztalatokat szereztem, amik az életem későbbi szakaszában még nagyon jó szolgálatot fognak tenni, sőt, van most egy olyan megérzésem, hogy még az életemet is megmentik majd egyszer ezeknek a régi időknek a tapasztalatai. Lesz még hozadéka annak az elvesztegetett húsz évnek, amit a pokolban töltöttem. Talán az íráshoz lesz köze, egy regény vagy színdarab formájában, nem tudom, még csak néhány éve vagyok józan, még ott a tojáshéj a fenekemen.
Egyre jobban bizsereg ez a jó körülöttem. Nagyon óvatos vagyok, de annyira, hogy belegondolni is alig merek, hogy ki, vagy mi mentett meg engem, hogyan is történt ez az egész. Visszagondolva a józanságom első néhány hónapja egy tömény rémálom volt, éjjel-nappal, az álmaimban is, a valóságban is. Ha nincs körülöttem ez a spirituális burok, akkor simán visszaestem volna. Külső emberi segítséget is kaptam, orvosoktól, ápolóktól, pszichológusoktól, szociális munkásoktól, de az, hogy ez sikerülhetett, egy váratlan isteni közbeavatkozás volt – Isten lenyújtotta a kezét, és kiemelt a mélységből.
Azt minden függő tudja, hogy ha leáll, akkor a sóvárgással együtt kell élnie. Ideális esetben ezek a hangok egyre távolabbról, egyre tompábban szólnak, de egy hosszú függőség után a leállást általában olyan események követik, szinte törvényszerűen, amelyekkel mintha csak vissza akarna csábítani a gonosz a rabságba. Nem tudom, ez miért van így, de így van, és rettenetes. Minden egyes ilyen csapdába beleléptem, mintha következetesen így akartam volna. Mindegyikbe. A klasszikus kapudrogtól kezdve pontosan azt a pályát futottam be, amit a rocksztárokról szóló életrajzi könyvekben olvastam.
De te még életben vagy, józan vagy, és továbbra is zenélsz.
Most már más. Azután sóvárgok, hogy ó, de jó lenne, hogyha híres regényíró lehetnék, aki itthon dolgozik, írja a regényeit, szerethető szereplőkkel, valódi párbeszédekkel. Ezután vágyakozom.
Szajki Bálint / 24.hu
A pszichikai függőség számomra egyenlő azzal, hogy beszélek a drogról. Októberben csináltam egy zenés előadást, ahol a pszichológusom volt a moderátor, és lehetett kérdezni, mindent elmondtam erről, viszont ezzel ennek a témának vége. Lassan jön egy új generáció, akik már így, józanon ismernek meg engem. Nemrég beszélgettem pár fiatal véleményvezérrel, és az egyikük azt mondta, hogy ő már nem tud engem úgy, olyan vicsorgó, nyálcsorgató, magában beszélő narkósnak elképzelni. Milyen jó ez már, nem?
The post „A pokolban töltöttem húsz évet” – Bérczesi Róbert lapunknak beszélt utoljára a drogos múltjáról first appeared on 24.hu.