A trilógia összes része közül talán a legújabb, az Egy százalék indián volt a legnehezebben emészthető, pedig az első két filmben [Ernelláék Farkaséknál, Kálmán-nap] is előjött a szorongásérzés.
Az első két részben más volt a fókuszban, viszont folyamatosan ott volt a levegőben az, ami ebben, a harmadik részben manifesztálódik. Az első két rész szorongásának oka is ettől a végkifejlettől való félelem.
Én ezt talán Rajmund mindenkire rátelepedő karakterére tudom visszavezetni…
A három férfi – de egyébként a női – karakterek is hozzá képest és rajta keresztül értelmeződnek. Rajmund beül a szoba közepére és onnantól kezdve ő egy Nap, a bolygók a férfiak, egyikük közelebb, a másik távolabb tőle, a nők pedig ott keringenek a férfiak körül, mint a holdak.
Fotó: Budapest Film
És nagy hangsúly is kerül rá.
Értelemszerűen, hiszen ő képviseli mindazt, ami a problémáink gyökere, amit a múltunkból hozunk és meghatározza a jelenünket. Egyébként az alapszituáció a saját életünkben is lejátszódott. A Kálmán-napot játszottuk az Ördögkatlan Fesztiválon 2017-ben, amikor jött a hír, hogy az egyik legközelebbi barátunk meghalt, és utána kezdetét vette egy nagyon hasonló eseménysorozat: temetéssel, utána a félresikerült torral. Nagyon megrázott minket, hiszen ez a barátunk velünk egykorú volt, együtt nőttünk fel és valahogy fel akartuk dolgozni, emléket akartunk állítani neki.
Amikor elkezdtünk azon gondolkozni, hogy kik legyenek azok a karakterek, akiket mi majd eljátszunk, akkor jutott eszünkbe egy másik közeli barátunk, aki nagyon hasonlít Rajmundhoz. Ő az élete végéig – sajnos ő is meghalt már – nagyon nagy hatással volt ránk.
Pozitív vagy negatív értelemben?
Minden szempontból. Ő képviselte azt a világot, ami nekünk a gyerekkorunkat jelentette: a szüleink, a szüleink kollegái és az egész közeg a ’70-es, ’80-as években, ami nagyon erőteljesen kapcsolódott azokhoz a témákhoz, amik a filmben is felmerülnek: alkohol, a pénzhez való viszony, a női és férfiszerepek, az erőszak. Évről évre, évtizedről évtizedre szembesülsz mindazzal, hogy változnak az alapfogalmakkal kapcsolatos társadalmi megítélések, és neked kapaszkodni kell, hogy ezeket az új elvárásokat le tudd követni.
Próbálod megérteni, azt, hogy te mit hozol ebből, mi az, amit sikerült lebontani, mi az, amit valószínűleg soha nem fogsz tudni. Furcsa viszony ez, hiszen egyszerre látod a visszásságait, de egyszerre valami stabilitást is ad, hiszen ez az egyetlen modell, amit kaptál.
Ő az idősebb barátod, akivel először elszívtál egy doboz cigit, mellette érezted magad szabadnak, mert ő mindent megengedett magának, és helyetted vállalta a felelősséget mindenért. Ő volt a paraszt, ő volt a bunkó, de te ott voltál mellette, és ugyanúgy asszisztáltál ezekben a dolgokban, sőt, részt vettél bennük. Nehéz eltávolodni ettől, mert a fiatalkori beidegződések rögtön visszatérhetnek, ha a közeledbe kerül egy ilyen típusú figura a múltból.
Fotó: Budapest Film
Ez az Egy százalék indián szereplőin is látszik.
Igen, az egyiken jobban, a másikon kevésbé. A Szabó Domokos által játszott karakter, még teljesen az ő hatása alatt van: nem mer neki ellentmondani, ő megy ki vele cigizni, ő tölti el a leghosszabb időt vele, ő beszélget és iszik vele. Az én karakterem már felismerte, Rajmund személyiségének negatív oldalát is. Én már odateszem a magazint az asztalra, hogy arra szórja a dohányt, rá merek szólni. Ugyanakkor nem tudom azt állítani, hogy ő egy rossz ember. Szerintem Rajmund fejében meg sem fordul, hogy amit csinál, az nem jó.
Egy idejétmúlt normát képvisel, ami egy adott ponton a társadalomra iszonyatosan jellemző volt. Sőt, a mai napig jelenlevő embertípus: amikor vidéken vetítjük a filmet, Rajmund a legfamiliárisabb figura, aki ezáltal egyfajta stabilitást, biztonságérzetet reprezentál.
Hozzáteszem, nem egyetlen emberről mintáztuk Rajmundot. Összegyűjtöttünk még jópár ilyen típust. Olyanokat, akiknek az életkörülményeik, a munka és az emberi kapcsolataik minősége, jellege is nagyon hasonló.
Lehet, hogy Rajmund nem a szó szoros értelemben vett rossz ember, de valahol az Egy százalék indián karakterei mind rosszak kicsit, nem?
Szerintem nem. Én azt gondolom, rossz embernek lenni azt jelenti, hogy ha valaki szándékosan, rosszindulatból akar ártani a másik embernek. Itt azonban örökölt modellek vannak, mindenki hurcolja magával, amit kapott az életben. Nekik ez a világuk. Amiben meg nem értés, elesettség, kétségbeesés, félelmek vannak. Talajt vesztettség.
És az ezekből fakadó rosszul irányított érzelmek vannak. Van köztük, aki haragból cselekszik, de azt nem mondanám, hogy attól valaki rossz. Hogy az ember elviselhetetlen, az nem feltétlenül rossz. Az irigységből, féltékenységből, rosszakaratból fakadó szándékos károkozás, mellyel megbántasz, megsértesz, megsemmisítesz másokat – ami hihetetlenül hétköznapi jelenség –, az az a pont, ahol a rosszaság kezdődik.
Fotó: Budapest Film
Ugyanakkor az is sokat elmond egy emberről, hogy hogyan reagál a legproblematikusabb barátja viselkedésére…
Ez lehet gyengeség, gyávaság, figyelmetlenség, az önreflexió hiánya. Nekem az a megfigyelésem, hogy a legtöbb esetben egyáltalán nincs beavatkozás, mindenki elrettentve figyel egy-egy ehhez hasonló konfliktusos helyzetet – még egy ennél extrémebb szituációban is, például, ha megvernek valakit mondjuk az utcán. Nagyon ritka az, hogy valaki ebbe bele mer avatkozni. És igen, ezzel is lehet károkat okozni, nem tudatosan, nem akaratlagosan is.
Például nyilván ártalmas, hogy Árpi nem állítja le Rajmundot, mert hatása alatt van és fél tőle, vagy nem tudja hol a határ, amikor már kell avatkoznia. Andris sem avatkozik közbe– akinek kisebb problémája is nagyobb Rajmundnál –, és talán eljutott arra a pontra, hogy úgyis teljesen mindegy, mert már nem tudsz vele mit kezdeni. Ő ilyen, amióta ismered, mindig is így viselkedett és nem fog megváltozni. De megteszi ezt a közbelépést más: Niki, akinek semmi köze az egészhez, és talán éppen ezért lép fel Rajmund ellen, mert nem ismeri. Következménye azonban sok nincs.
Így aztán megjavítani, megváltoztatni bárkit illúzió lenne. Megbüntetni? A büntetésből, azt gondolom, senki nem tanul. Azt esetleg el tudod érni – és az életben talán ebben voltunk a legsikeresebbek –, hogy kicsi tyúklépésekben az empátia segítségével önreflexióra vezetheted rá az embereket. Ami Rajmundnál a film végén nagyon halványan és persze a maga módján, de megtörténik.
A női karaktereid felé, úgy érzem, mégis sokkal empatikusabban fordulsz.
Nem, nem feltétlenül, csak úgy tűnik.
Az erőszak mind a két oldalon megjelenik, csak máshogy: a férfiak dühös veszekedése látványosabbnak és hangosabbnak látszik, a nőknél ez rejtettebben van jelen.
Fotó: Budapest Film
Ha megnézed például Árpi és Niki kapcsolatát, Niki az, aki állandóan beszól Árpinak. Lehet, hogy igaza van, de akkor is csak beszólogatás. „Már megint megbüntettek?! Miért nem fizettél telefonnal?” – ironikus és ingerült megjegyzések sokasága. Árpi visszafelé egyszer sem bántja. Andris és Zsuzsa kettősének jelenetében pedig, ha lehet egy emberről fájóan rosszat mondani, azt Zsuzsa mind elmondja.
Én mint mezei filmrendező viszont nem igazságot szeretnék szolgáltatni, csak megmutatni ezeket a szituációkat. Hiteles képet festeni ezekről az embertípusokról, az életükről, arról, hogyan zajlanak le a velük történő események.
Kicsit olyan vagy, mint egy anti- (vagy csak simán magyar?) Richard Linklater: a valóságot mutatod be, csak annak kevésbé optimista szemszögét.
Nem mondanám, hogy anti, mert ez is csak fénytörés kérdése. Mert ha szembesülünk a helyzettel, lebontjuk az illúziókat, és világosan megvizsgáljuk a helyzetet, akkor eljutunk egyfajta megnyugváshoz. És akkor jön az igazi optimizmus: az élet az ilyen, annak ügyes-bajos dolgai erről szólnak, ezeket pedig át kell élni, meg kell érteni. Benne van az elszakadás, benne van a hosszú ideig tartó stagnálás, benne van minden. Nem betegségek ezek, hanem az élet velejárói. Engem végtelenül felszabadít egyrészt, amikor felfejtjük ezeket a dolgokat, másrészről megnyugtat és optimistává tesz. De én mindig is realista-optimistának tartottam magam, amit a film is tükröz szerintem. Nem extrémitásokat mutatunk, hanem tényleg hétköznapi helyzeteket, mert úgy gondolom ennyi is épp elég. Én azt hiszem nem is fogok sosem azokról az extrémitásokról beszélni, amik az én életemet meghatározták.
Alapvetően optimista szemlélet fűzi át a trilógiát, hiszen nem arról beszélünk, hogy nincs kiút. Van. De közben vannak problémák is. A szülők bajlódnak a gyerekekkel, veszekednek, ami akár bajhoz is vezethet. Bennragadnak emberek tartalom nélküli kapcsolatokban. Nem merik elengedni, mert félnek, mi lesz utána. És van olyan is, hogy vége van, és nagyon nehéz és gyászolnod kell.
Ezt pedig valahogy túl kell élni, fel kell dolgozni. És az, hogy mindezek az életesemények mindenkivel megtörténnek, megnyugtató.
S ahogy halad előre az élet, annál nagyobb ennek az esélye, az elszakadások sora csak gyarapodik. Az élet második felében veszted el a barátokat, veszted el a szülőket, a fiatalságodat, a vonzerődet. Ebbe nem szabad belefordulni. Csak el valahogy kell fogadni, hogy az élet így zajlik és zajlani fog ezután is.
The post „Mezei filmrendezőként nem igazságot szeretnék szolgáltatni, csak hiteles képet festeni a valóságról” – Interjú Hajdu Szabolccsal first appeared on nlc.