Azok, akik az utcán élnek, bántalmazó kapcsolatban ragadtak, vagy a társadalom peremére szorultak, nem azért nem kérnek segítséget, mert nem akarnak, hanem mert egyszerűen nincs erejük hozzá. A napi túlélés felemészti minden energiájukat. Fizikailag, mentálisan és lelkileg is, teljesen lemerültek.
Akárcsak András, aki jelenleg az Üdvhadsereg Új Reménység Háza férfi hajléktalanszállóján él.
Mesélnél egy kicsit a gyerekkorodról?
– Hát apám párttitkár volt, mindenkinek segített, mindenki úgy ismerte, hogy segítőkész ember. Egy héten egyszer, általában pénteken, a kollégákkal jól beittak, ilyenkor jól megverte az egész családot. Én gyűlöltem apámat.
Volt saját lakásotok?
Volt egy kertes házunk Péterin, amit anyám a válása után vett, ez tulajdonképpen üresen állt. Én Pesten albérletben laktam, a nővérem férjhez ment, anyám férjhez ment, ott állt üresen ez a kis kertes ház. Amikor már nem győztem, albérletről albérletre mentem, és anyámnak azt mondtam, hogy mit szólna hozzá, hogyha hazaköltöznék? Hát itt van harminc kilométerre Pest megyében, és mondta, hogy jó is, ha hazaköltözöl, úgyis a tied lesz az a ház, építsd, szépítsd, tied lesz. Csak annyi, hogy nem írtuk az én nevemre, mert hát most minek azért pénzt kiadni az átíratásért. Építettem hozzá évek alatt szobát, plusz fürdőszobát. Aztán egyszer, amikor én nem tartózkodtam otthon, hát anyám eladta a házat. És hát tulajdonképpen kisemmizett. Kilenc évig albérletben laktam, mielőtt hajléktalanszállóra kerültem volna.
Hogy kerültél az utcára?
Történt velem egy olyan baleset, hogy kiestem a harmadik emeletről, 12 méter magasból. Úgy szoktam főzni, hogy mindig felkapcsolom a zenét. Vettem egy üveg egri bikavért, iszogattam, csináltam a pörköltet, és akkor már jól berúgtam, mire megcsináltam az ennivalót, és kimásztam az erkélyre, a korláton kívülre és elkezdtem húzódzkodni, vagánykodni. Volt rá vevő – már olyan értelemben, hogy mindenkinek tetszett a produkció – én meg annál jobban bohóckodtam, meg felbátorodtam, hogy milyen jó cirkuszi produkciót csinálok. Nyár volt, izzadt a tenyerem, és éreztem, hogy már nem tudom magam úgy fölhúzni, hogy átlépjek a korláton, és csak úgy lógtam. Hát mondom, biztos kilazulnak az izmaim, és akkor utána fölhúzom magam, átlépek a korláton, és minden jó lesz. Megint húzni akartam megint, de nem ment. Hát ott lógtam. Kérdeztem magamtól, hogy most mi lesz? Itt fogok lógni egész nap? Hát, ha ilyen nagy őrültséget csináltam, akkor így jártam, és elengedtem a korlátot. Lesz, ami lesz. És akkor egy ott parkoló autó szélvédőjébe talppal belezúgtam, és érdekes, hogy nem éreztem fájdalmat, meg semmit. Fú, mondom, tudtam, hogy kié az a régi Skoda, mondom, kimászok innen és fölszaladok hozzá, megmondom neki, hogy kifizetem neki a szélvédőt, mondja meg, hogy mennyibe került, és akkor kimásztam a kocsiból, és egyszercsak úgy összecsuklottam, hogy csak a balesetiben keltem föl, amikor meglökdösték a vállamat, hogy jó estét kívánok.
Életben maradtam, hát itt vagyok. Műtétsorozatok vártak rám és negyven nap kórházi lét után visszakerültem az albérletbe, és hát tulajdonképpen már inkább csak kegyelemből laktam ott majdnem egy évig, nem tudtam, milyen megoldást találjak. A tulajdonosok a megbeszélt időpont előtt egy héttel már lecserélték a zárat, szóval fogalmam sem volt, hogy hova menjek, mit csináljak.
Kezdtem elfásulni a sérülésem miatt is. Belesüllyedtem az önsajnálatba, a környezetem is olyan volt, hogy semmilyen motiváció, meg jövőkép nem volt előttem. Sokat ittam, rengeteget, hat sör, hat feles, minden nap, merthogy a környezetemben mindenki ivott.
Mi vagy ki segített talpra állni?
Itt az Üdvhadseregnél már teljesen megváltozott az életem, mert nagyon szigorú feltételek vannak, aminek eleget kell tenni, hogy itt élhessen, lakhasson az ember, viszont cserébe kap az ember emberi körülményeket, olyan, minthogyha a lakásban lakna az ember. Nem hibáztatnak, nem minősítenek, egyszerűen csak esélyt adnak.
Ez az utolsó lehetőség, és evvel élni kell, nem visszaélni. A Jóisten mindent lát. Mindent hall. És érzékenynek kell ahhoz lenni, hogy az ember észrevegye azt a kinyújtott kezet, ami nyúl felénk, hogy azt megfogjuk és ne engedjük el.
The post Üdvhadsereg a rászorulókért first appeared on nlc.