„A munkám az, hogy férfiakkal igyak és szórakoztassam őket Japánban”

Mikor és miért költöztél Japánba?

Már majdnem több mint tíz éve annak, hogy itt élek. Az első dolog, ami felkeltette az érdeklődésemet Japán iránt egy anime volt, amit még gyerekként láttam. Kaliforniában jelentős japán kisebbség él és ezért van egy helyi, japán tévénk, a 18-as csatorna. Ezen adták a gyerekeknek szóló Chibi Maruko című animét. (A sorozat egy Momoko Szakura nevű kislány hétköznapjairól szól, akit mindenki Marukonak hív és aki a családjával egy japán kisvárosban él az 1970-es években – a szerző) Mindig néztem, annak ellenére, hogy nem értettem. Vonzott a különös jellege, hogy nagyon más, mint az amerikai rajzfilmek. Kíváncsivá tett és egy új világot tárt fel előttem.

Hát, ez volt az első kötődési pontom és a Chibi Maruko miatt szerettem volna még több animét nézni, hogy jobban megértsem Japánt. Igazán különös, de ennek a sorozatnak a hatására elkezdtem nosztalgiát érezni Japán iránt, noha nem ott nőttem fel. Felnőttként vágytam rá, hogy elutazzak oda.

Az első utad alkalmával oda is költöztél?

Nem. Először 18 évesen, egy iskolai kirándulás részeként, más diákokkal együtt jártam ott és teljesen rabul ejtett. Turistaként ellátogatni Japánba olyan, mint egy álom. Az ország legjobb oldalával találkozol és én ebbe egyből beleszerettem. Persze, azért annak, hogy odaköltöztem más okai is voltak.

Milyen okokra gondolsz?

Ha egy olyan országból érkezel, mint az Egyesült Államok, sokan egyből azt gondolják, nagyon jó életed van, de nem ez a helyzet. A családom nagyon szegény és bevándorlók. Nekem nem voltak otthon lehetőségeim, nem éreztem azt, hogy lett volna számomra jövő az Egyesült Államokban.

Kalifornia ráadásul borzasztóan drága is. Ha ott is akarnék élni és dolgozni, egyedül egyszerűen nem tehetném meg.  Szükségem lenne egy társra, partnerre, mert két ember keresetére van szükség ahhoz, hogy egyáltalán életben lehessen maradni. Mielőtt kiköltöztem, volt egy párom, de nem akartam vele együtt lenni. Azt szerette volna, ha megházasodunk, gyerekeink születnek én pedig idővel teljes értékű háziasszonnyá válok, de én ezt nem akartam. Úgy éreztem, hogy belekényszerítenek egy számomra idegen helyzetbe, ezért azt mondtam, rendben, itt az ideje, hogy elhagyjam Amerikát. Volt némi megspórolt pénzem és az első két évben japán nyelvet tanuló diákként tartózkodtam az országban. Utána egy ideig angol tanításból éltem, majd lett egy üzlettársam, akivel nyitottunk közösen egy edzőtermet. Sajnos ez nemrég becsődölt, és akkor kezdtem el hostessként dolgozni. Eléggé kétségbe voltam esve. Munkát kellett találnom, több helyre is jelentkeztem és oda vettek fel.

Hostessként egészen pontosan mi a munkád?

Éjszaka dolgozom és az a feladatom, hogy férfiakkal igyak és szórakoztassam őket. Ez a munka az éjszakai élet része, de nem tartozik hozzá semmilyen szexuális szolgáltatás és csak átmeneti megoldás. Hosszú távon azt tervezem, hogy saját bárt nyitok, úgyhogy pillanatnyilag az a célom, hogy minél több tapasztalatra tegyek szert, ami ebben segít majd.

Szereted ezt a munkát? A videóidban arról beszéltél, hogy nincsenek vele kapcsolatban ellenérzéseid, de nem igazán neked való.

Nincsen vele semmi bajom. Ez egy ősi gyökerekkel rendelkező szakma, ami szerves része a japán kultúrának. Nagyon sokféle különböző hostess munka van és természetesen a hostesskedést egyfajta stigma övezi.

Nemrég volt egy második, takarítói állásom is a hostesskedés mellett, amit otthagytam, mert a főnököm elkezdett zaklatni. Megkérdezte, mennyibe kerülne, hogy lefeküdjek vele. Korábban említettem neki, hogy hostessként is dolgozom és az ő szemében a hostesskedés azonos a prostitúcióval. Ehhez képest a hostess munkám során jóval nagyobb tisztelettel bánnak velem a főnökeim.

Milyen az a Japán, amit felnőtt fejjel megismertél ahhoz képest, amit gyerekként elképzeltél? Azért is kérdezem, mert több videódban is említed, megbántad, hogy korábban nyíltan beszéltél bizonyos rossz élményekről, amik külföldiként értek, mivel nagyon sok támadás ért miattuk.

Amikor turistaként tartózkodsz Japánban, mindenki nagyon barátságos és nem tűnik fel, hogy ennek a barátságosságnak nagy része nem őszinte, nem valódi. A japánok nem fogják soha a szemedbe mondani, hogy nem akarják, hogy itt legyél, de minél több időt töltök ebben az országban, annál határozottabban érzem, nagyon sok az alakoskodás. Úgyhogy, nem igazán tudod megállapítani, hogyan is viszonyulnak hozzád valójában.

Pillanatnyilag úgy érzem, szabadabban fejezhetem ki magam, de, ha egy hagyományos japán cégnek dolgoznék és rosszat mondanék az országról, biztos vagyok benne, lennének, akik felkeresik a munkáltatómat és megpróbálnák elérni, hogy elbocsássanak. Ha egyszer elkezded érteni a nyelvet és körülnézel a közösségi médiában, látni fogod, nagyon sok a külföldiekkel szembeni ellenérzés. 

A nehézségek ellenére mégis azt mondtad nemrég, hogyha visszamehetnél az időben, még korábban kiköltöznél. Nincsen ebben ellentmondás?

Szerintem más vagyok, mint sok amerikai abból a szempontból, hogy én nem érzem magam amerikainak. Mint mondtam, a családom bevándorló hátterű és én az Egyesült Államokban bevándorlónak érzem magam, mert mindig is úgy bántak velem, mint egy bevándorlóval. Nem kaukázusi amerikainak, hanem latino amerikainak látnak és emiatt sok amerikai szemében nem is vagyok igazi amerikai. Mivel hozzá vagyok szokva, hogy kívülállónak tartanak otthon, nem zavar Japánban sem. Itt nem várom el, hogy befogadjanak.

Mikor és miért hoztad létre a Youtube csatornádat?

Négy évvel ezelőtt indítottam el a csatornámat, mert szerettem volna promózni a fitness termet, amit az üzleti partneremmel működtetünk.  Azóta ezeket a tartalmakat, amik elsősorban japán közönség számára készültek már leszedtem. Amikor négy hónappal ezelőtt elkezdtem munkát keresni és megkaptam a hostess állást, újraindítottam a csatornát, ezúttal azonban a videóimnak a külföldiek a célközönsége.

Ez pontosan mit jelent? Miben különböznek az új videók a régiektől és miért változott meg a célközönséged?

Angolul beszélek, de a korábbi videóimnak mindig volt japán nyelvű feliratozása. A mostaniaknak már sokszor nincsen. A Youtube csatornámat immáron nem az üzleti tevékenységem promótálására használom, úgyhogy nem számít, van-e helyi közönségem. vagy sem. Korábban nem éreztem, hogy igazán tudtam volna kapcsolódni a japán közönségemhez, ami azért van, mert többségében 45 éves férfiakból állt. Nagyon sok külföldi youtuber van Japánban, fiatal nők, akiknek a 45-től 65 éves korig terjedő japán férfiak a közönsége, de én ehhez a közeghez nem tudok kapcsolódni. Nem érzem, hogy lenne bennünk bármi közös és anno nagyon furcsa volt, hogy ilyen emberek nézik az életemet.  Őszintén szólva, nagyon örülök, hogy ez megváltozott és ma már nagyjából velem azonos korú, elsősorban nőkből álló közönségem van.

Hány előfizetőd van és elsősorban miért követnek téged?

Jelenleg nagyjából 80 ezer előfizetőm van. Szerintem a felük neurodivergens nőkből áll, azaz olyanokból, akik például autizmussal vagy ADHD-val élnek. Többségük amerikai, de azért sok az európai is.  Azt gondolom azért néznek sokan, mert tudni akarják, milyen érzés egyedül élni egy külföldi országban. Szerintem sok nő fantáziál arról, hogy azt csinálja, amit én, de nem meri meglépni, mert fél. Tart attól, hogy nem biztonságos, nem lehetséges, hogy egyedül egyszerűen nem boldogulna?

És rosszul gondolják? Ahogyan élsz, nem veszélyes?

A nők szerintem a világon sehol sincsenek teljesen biztonságban, de Japán az egyik legbiztonságosabb ország. Nőként el kell döntened, milyen típusú veszéllyel vagy hajlandó együtt élni. Japánban a bűncselekmények jelentős része szexuális jellegű, de itt például nem féltem az életemet. Az Egyesült Államokban, ha egy éjszakai melóm lenne biztosan rettegnék attól, hogy előbb utóbb valaki fegyvert szegez rám, kirabol, vagy akár meg is öl. Itt nem félek attól, hogy bármi ilyesmi megtörténik.

Nem vagy magányos?

Japánban mindenki magányos. Még a japánok is. Különösen azok, akik olyan nagyvárosban élnek, mint Tokió. Nagyon magas az öngyilkosságok aránya és szerintem ez a két dolog összefügg. Sok időt és energiát fektetek abba, hogy barátokat szerezzek. Létrehoztam például egy nőkből álló közösséget, melynek tagjaival rendszeresen találkozunk. Gyakran keressük egymást, hogy megbizonyosodjunk arról, a másik rendben van. Ugyanakkor, ha a magányról, a magány elviseléséről van szó, szerintem én egy kicsit eltérek az átlagtól. Az autizmusom miatt én jól elvagyok egyedül. Sok ember nem tud boldog lenni, ha magában van, de nekem ez nem jelent gondot.

Tokió nem a legolcsóbb hely a világon. Mennyire találod nehéznek fenntartani magadat?

Az ezzel kapcsolatos élményeim szerintem nem általános érvényűek. Tokió központi részén élek, ott, ahol tényleg csak a leggazdagabb japánok engedhetik meg maguknak, hogy lakásuk legyen. Havonta körülbelül 700 dollárt fizetek ki albérletre (körülbelül 250 ezer forintot), miközben az átlag órabér japánban 7 dollár (nagyjából 2500 forint) körül van. A bevételemnek mintegy fele megy el csak arra, hogy kifizessem a számlákat.

250 ezer forint egy albérletre budapesti viszonylatban nem hangzik eszeveszettül drágának, de egy olyan lakásról beszélünk, aminek az alapterülete 10 négyzetméter. Milyen érzés ilyen kis térben élni?

Sok visszajelzést kapok az albérletemre és látom, hogy nagyon sokaknak nem tetszik. A kommentelők egy része szerint olyan, mint valami börtön és nem tudják elképzelni, hogy nem érzek klausztrofóbiát. De, engem nem zavar a kis tér. Sőt, igazság szerint nagyon kényelmesnek találom, mert eléggé paranoid ember vagyok. Korábban, amikor nagyobb helyeken laktam, mindig úgy éreztem, hogy ellenőriznem kell, nem-e rejtőzik valaki a lakásban. Az apró albérletemben senki nem tudna elbújni. Biztonságban érzem magam. Az egyetlen gond, hogy sok előfizetőm küld nekem ajándékokat. Sohasem kértem tőlük, mégis megteszik és, – noha, nagyon kedves a részükről -, lassan már sajnos tényleg nem tudom hol tárolni ezeket.

A youtuberek közül sokan idővel kiégnek. Mennyire találod megterhelőnek mentálisan és érzelmileg a tartalomgyártást?

Igen, megterhelő. Az autizmusom miatt, talán még inkább. Nagyon alacsony az úgynevezett társasági akkumulátorom, ami azt határozza meg, mennyit tudok társaságban lenni, mielőtt elkezdem fáradtnak és frusztráltnak érezni magamat. Folyamatosan kapok üzeneteket nézőktől és mindenféle dolgot elmesélnek nekem az életükkel kapcsolatban. Volt például, aki azt írta, meghalt az egyik barátja és a videóim segítettek neki leküzdeni a veszteség miatt kialakult depresszióját. Szeretnék mindenkinek válaszolni és nagyon bánt, ha nem sikerül.

Látom, hogy sokan vannak, akiknek tényleg sokat számítok és szeretném megmutatni nekik, hogy értékelem őket, de egyszerűen nincsen arra kapacitásom, hogy mindenkinek egyenként válaszoljak.  Folyamatosan ott kattog a fejemben, hogy vannak, akik számítanak arra, hogy tartalmat készítek és ettől ideges vagyok. A másik dolog, hogy nagyon sok a gyűlölködő visszajelzés is. Ezek nem nyilvánosak, mert szigorúan szabályozom, hogyan lehet hozzászólni a tartalmaimhoz, de attól én még, ugyebár, látom őket. Vannak, akik életem minden részébe belekötnek, minden mozdulatomat kritizálják. A véleményeimet, azt, ahogy kinézek, még a hangomat is… Ezek olyan dolgok, amiket meg kell tanulnom nem felvenni.

Egyáltalán lehetséges az ilyesmit teljes kizárni?

Nem, nem igazán. Gyakran az az érzésem, hogy

Olyanok, akik képesek függetleníteni magukat a közönségüktől és úgy kezelik a követőiket, mintha nem is emberek volnának. Nekem ez nem megy. Néha azt gondolom, talán túl érzékeny vagyok ehhez a fajta munkához, de igyekszem helytállni.

The post „A munkám az, hogy férfiakkal igyak és szórakoztassam őket Japánban” first appeared on nlc.