Csiki Anna: „Időbe telik, hogy az ember beverekedje magát az öltözőbe és elfogadják”

Ha jól tudom, ötéves voltál, amikor elkezdtél focizni. Engem elsősorban az érdekelne, hogy kislányként hogyan csöppentél bele a foci világába? Volt esetleg családi kötődés a sportághoz? 

Igazából ez apától jött, mivel ő mindent is csinált. Alapjáraton lovasedző, de mellette jégkorongozott, síelt, focizott, egyszóval mindent kipróbált, amit csak lehetett és versenyszerűen űzte is. Egyéves voltam, amikor anya visszament dolgozni, így napközben apával voltam, délután pedig anyával, úgyhogy ez tökéletesen jött ki. Persze valamivel el kellett ütni az időt, így elkezdtünk labdázni, először dobálni, utána pedig rúgni és beleszerettem. Négy éves voltam, amikor apa először elvitt egy edzésre, de ott nagyon megijedtem, mivel csak fiúk voltak. Az volt az első alkalom, de az edzés felénél azt mondtam apának, hogy inkább menjünk haza, mert nekem ez sok. Úgyhogy hazamentünk, utána pedig egyáltalán nem erőltette. Ezt követően még egy évig labdáztunk otthon, majd ötévesen visszamentünk az edzésre, azóta pedig a legnagyobb szerelem. 

Nagyon megfogott, amikor egy korábbi interjúban említetted, hogy te már kicsinek is azt tűzted ki célul, hogy egy napon majd a Bayern München csapatában játszhass. A legtöbb kislány ebben az időben még hercegnő szeretne lenni, babázik stb., neked viszont már elég konkrét elképzeléseid voltak. Ezek szerint apukád Bayern München drukker volt?

(nevet) Nem, viszont vannak rokonaink, akik München mellett laknak, éppen ezért nagyon sok nyarat töltöttem náluk, úgyhogy szerintem ez innen jött. Rátett még az is, hogy amikor negyedik osztályban nyelvet kellett választani, akkor emiatt németül kezdtem el tanulni, mivel az volt az álmom, hogy a Bayernben játsszak. 

Éveken keresztül a Ferencváros csapatánál játszottál, 2020 környékén pedig lett is volna lehetőséged álmaid csapatába igazolni, de még élő szerződésed volt a Fradival, ezért ez nem volt lehetséges. Hogyan élted meg azt az időszakot, amikor ez mégsem sikerült?

Ez egy nehéz szituáció volt, mert amikor ott állsz 19 évesen, hogy a Bayern München hív, letesznek eléd egy szerződést az asztalra és szeretnék, hogy hozzájuk igazolj, akkor nehéz felfogni, hogy a Ferencváros miért mondott nemet, mivel a Bayern nagyon szeretett volna. El is mentem hozzájuk egy egyhetes próbajátékra Münchenbe, ahol megfeleltem. Nagyon jól éreztem magamat, jól ment a játék is, nem sokkal később pedig már a szerződést is lerakták elém. Nyilván egy ilyen transzfernél fontos, hogy belemenjen a másik klub is, ezért azt gondolom, hogy szakmai szempontokat nézett a Fradi. Nekik arra volt szükségük, hogy segítsek a csapatnak bajnokságot és kupát nyerni, amit abban az évben a Covid miatt egyébként nem is tudtunk befejezni. Így utólag viszont összeállt a kép és azt gondolom, hogy minden okkal történt, mivel még abban évben Göteborgba igazoltam, ahol életem legjobb négy évét töltöttem. Azt kell, hogy mondjam, utólag örülök, hogy ez így alakult.

Lelkileg hogyan élted meg azt az időszakot, amikor Svédországba igazoltál? Nem elég, hogy egy új csapathoz kerültél, ahol teljesen más játékstílussal szembesültél, de mindemellett a családodtól és a barátaidtól is távol voltál. 

20 éves voltam, amikor a Covid kellős közepén külföldre kerültem. Persze azt hozzá kell tenni, hogy Svédországban nem voltak korlátozások, ami azt jelentette, hogy kijárási tilalom és maszk használat sem volt. Ebből a szempontból szerintem az egyetlen olyan országba kerültem, ahol jól lehetett élni a járvány alatt, így ez nagyban megkönnyítette a beilleszkedésemet. Amit a svéd kultúráról és társadalomról tudni kell, hogy nagyon befogadóak és barátságosak. Mindenki tökéletesen beszél angolul, úgyhogy azt gondolom, hogy még annak ellenére is jól sikerült a beilleszkedésem, hogy akkoriban még nem annyira beszéltem a nyelvet. Nagyon jól sikerült az első időszak és annyira sűrű volt a program, hogy emiatt nem is volt időm a honvágyon gondolkodni, de nyilván nehéz külföldön élni, távol lenni a családtól, kihagyni a szülinapokat. A tesómnak például másfél hónapja született meg a kislánya és a mai napig nem láttam. Nagyon sok olyan dolog van, amibe nem mindenki gondol bele és nem látja, hogy mennyi áldozattal jár egy külföldi igazolás. Persze nagyon sok pozitívuma is van, de gyakran érzi magát egyedül az ember. 

Akkoriban azt mondtad, hogy az igazoláskor stabil NB1-es játékosként kezdted meg a kinti pályafutásodat, de mégis úgy érezted, mintha soha nem fociztál volna. Mi volt az oka annak, hogy ezt így érezted és mi volt az, ami segített ezen túllendülni? 

Igazából kikerültem a világ egyik legjobb bajnokságba egy magyar bajnokságból. Talán nem bántok meg senkit azzal, ha kimondom, hogy a magyar bajnokság nem a világ legjobb bajnoksága. Nagyon nagy különbség volt a tempóban, illetve a fizikai edzettség között is. Akkor vaságyastól 52-53 kilogramm lehettem, szóval egy párharcból, vagy esetleg egy sebességbeli futóversenyből az elején nem én jöttem ki győztesként. Meg kellett szoknom és fel kellett nőnöm a feladathoz, hiszen teljesen más edzésmódszereket alkalmaznak kint. Nagyobb hangsúlyt fektetnek a kondira, a súlyzós edzésekre és taktikailag is rengeteg új dolog volt. Az első pár hét után, amikor felhívtam apáékat tényleg azt mondtam nekik, hogy olyan érzésem van, mintha nem fociztam volna korábban. Azt éreztem, hogy kilógok a sorból, pedig előtte hat évet játszottam Martonvásáron, a Fradiban 8 évet, úgyhogy 15 év már benne volt a lábamban. Ennek ellenére olyan személyiségnek tartom magamat, aki tud adaptálódni a környezethez és fel tudja venni a ritmust.

Nyilván ehhez hónapok kellettek, de egy ilyen átigazolásnál – például most nyáron is, amikor Svédországból Angliába igazoltam -, nagyon nagy faktor a türelem. Nem várhatod el magadtól, hogy egyből te legyél a legjobb játékos. 2020 nyarán azt kellett megtanulnom, hogy türelmes legyek önmagammal, hiszen az idő nekem dolgozik. Végül így is lett.

Mi az, amit még megtanultál magadról az elmúlt évek során? Említetted az egyedüllétet, illetve a türelmet is. 

A mosás és a főzés számít? (nevet) Én előtte a szüleimmel laktam otthon, úgyhogy az is nagy különbség volt, hogy magamat kellett ellátnom. Rengeteget tanultam magamról. Volt egy komoly sérülésem, ami miatt ki kellett hagynom 14 hónapot. 14 hónapig nem léphettem pályára és lényegében ez volt az egyetlen oka annak, hogy külföldre költöztem. Ebben az időszakban sokszor tettem fel a kérdést magamnak »Mit is csinálok itt?« Amióta külföldön vagyok megtanultam, hogy a kemény munka tényleg kifizetődik. A sérülés után sokkal jobban értékeltem a focit. Nagyon szerettem, de nem adtam hálát azért, hogy ez nekem megadatik és focista tudok lenni. A sérülés óta minden edzésre úgy jövök be, hogy boldog vagyok, hogy itt lehetek. Sokkal jobban megélem az örömöket és a sikerélményeket, mert tudom, hogy bármikor történhet valami, ami miatt esetleg a pálya szélére kényszerülök. Persze még nagyon sok mindent kell tanulnom.

Ez a nyár nagyon nagy mérföldkő volt számodra, hiszen te lettél az első magyar női labdarúgó, aki az angol élvonalba, pontosabban a Tottenham Hotspur FC csapatába igazolt. Svédország után mennyivel volt könnyebb ott a beilleszkedés?

Nagyban megkönnyítette a beilleszkedést, hogy a jelenlegi edzőm Robert Vilahamn két szezonon keresztül is az edzőm volt Svédországban. Nagyjából tudtam, hogy mit fogunk játszani, milyen játékstílust képviselünk majd és milyen edzések lesznek, úgyhogy nem volt teljesen zsákbamacska. Viszont egy olyan környezetbe és társaságba kerültem, ahol abszolút nem ismertem senkit, egy játékossal sem játszottam korábban. Időbe telik, hogy az ember beverekedje magát, nem a pályára, hanem az öltözőbe és elfogadjanak. Ez egy olyan környezet, ahol a teljesítmény számít és nem jópofiznak az emberek. 

Itt nehezebb szerinted?

Igen. Itt az a nehezebb, hogy tényleg egy top klubnál vagyunk, ahol folyamatosan teljesíteni kell és hatalmas versenyhelyzet van minden pozícióban. Úgyhogy, amikor igazolnak mondjuk egy támadót – egy szélső támadót az esetemben -, akkor nem hiszem, hogy én leszek az első, aki felé a többi támadó kezdeményezni fog. 

Akkor ezek szerint jobban érezhető a rivalizálás egymás között?

Igen. Egy olyan szinten vagyunk, ahol a rivalizálás abszolút jelen van, egészséges módon. Nyilván nem kasználnak el az edzésen, de nehéz bekerülni a társaságba. Azon vagyok, hogy ez sikerüljön. Még csak 6-7 hét telt el, úgyhogy nagyon az elején járok az egésznek, de jól érzem magam és már kezdek beljebb lépni a társasági életbe. Sokat lógunk a csajokkal, de azt kell, hogy mondjam nehéz volt Svédországból Angliába menni. Négy év alatt olyan barátságokat kötöttem, amiket fájó szívvel hagytam ott. Furcsán fog hangzani, de amikor hívott a Tottenham bevallom őszintén, hogy felmerült bennem a kérdés: »Tényleg itt akarok mindent és mindenkit hagyni?« Nyilván a Tottenham hívására mindenki egyből menne – ahogyan én is tettem -, de bennem volt az is, hogy már kialakult az életem. Nagyon jó társaságom volt, ami a mai napig hiányzik. Érdekesség, hogy amikor Svédországba kerültem annyira intenzív időszakom volt, hogy honvágyam sem nagyon volt. Most, hogy Angliába kerültem, heti egy meccsünk van, a többi nap edzünk. A délutánjaink nagy részben szabadok és most nagyon honvágyam van, viszont Svédországba. Nagyon hiányoznak onnan az emberek és az ottani életem, de nyilván idő kérdése és ugyanezt ki fogom alakítani Londonban. 

Svédországban több barátot szereztél, mint itthon? Nyilván ez számodra is egy olyan meghatározó időszak volt, amelyben akár életre szóló barátságok is köttetnek. 

Hú, ez egy nagyon jó kérdés. Amikor az ember nincs jó helyzetben az életében, legyen ez mondjuk egy sérülés miatt, akkor látja igazán, hogy kik azok, akik ott vannak mellette. Én a sérülésem alatt kint voltam, ahol olyan barátokra leltem, akik támaszt nyújtottak nekem. Ebből kifolyólag tényleg nagyon-nagyon sok mély és életre szóló barátságot kötöttem. Ennek ellenére igyekeztem fenntartani az itthoni barátságaimat is, hiszen az általános iskolából, óvodából, de még a Fradiból is maradtak barátságok. 

Sokáig sajnos az sem volt elfogadott, hogy a nők részt vegyenek a sportolási tevékenységekben, de még a mai napig akadnak olyan sportok, amikhez szkeptikusan állnak az emberek. Te hogy érzed, külföldön milyen a megítélése a női futballnak? Van különbség az itthon tapasztaltakban? 

Szerintem hatalmas különbség van, ami nyilván nem jó, viszont azt gondolom, hogy a női foci Magyarországon is elindult egy jó úton. Biztos, hogy még sok idő és sok siker kell hozzá, de az irány az jó. Infrastrukturális szinten nagyon nagy a különbség Angliában és Svédországban is, már csak ha azt nézzük, hogy mennyi pénzt fektetnek a szponzorok a klubokba és abba, hogy fejlődjön a női foci. Például nekünk a Tottenhammel lesz több meccsünk is egy 66 ezer férőhelyes stadionban. Nem véletlen az, hogy mostmár egyre több szponzor van, hiszen a cégek is észrevették, hogy ha a női fociba rengeteg pénzt fektetsz, akkor rengeteg pénzt is tud hozni. Most az angol válogatott Wembleyben fog játszani egy barátságos meccset, de már elkelt az összes jegy és teltház van. Ez azt mutatja, hogy nagyon nagy különbség van Magyarország és Nyugat-Európa között. Nekem az az álmom, hogy egyszer én is a Puskás Arénában teltház előtt játsszak, mivel hiszek abban, hogy a magyar emberek szeretik a focit, a sportot. Kell még egy kis idő, de szerintem Magyarországon is jó helyen lesz a női foci. 

Szerinted a szurkolók mennyire állnak szkeptikusan a női labdarúgáshoz? Kaptatok esetleg olyan megjegyzéseket, amik nem estek jól? Ha igen, hogyan birkózol meg vele?

Bevallom őszintén, hogy nagyon szeretek kommenteket olvasgatni és szoktam is, mert engem motivál. Nagyon sok olyan van köztük, hogy »Maradj inkább a konyhában«.

Ez annyira tipikus…

Legalább akkor jönnének valami viccessel, mert ez már unalmas. Nyilván nagyon sok negatív komment van, de nekem az a célom, hogy bebizonyítsuk ezeknek az embereknek, hogy: Igen, nőből vagyunk. Fizikálisan gyengébbek vagyunk, mint a férfiak, hiszen ezek a genetikai adottságaink, de ez még nem jelenti azt, hogy nem tudunk élvezhető focit játszani. Szerintem itt kell különbséget tenni. Az, hogy a férfi futball ott tart ahol, az még nem jelenti azt, hogy a női foci nem juthat el oda. 

Említetted, hogy a női futball szépen lassan kezd felzárkózni. Ez a felzárkózás mennyire érzékelhető a női és a férfi fizetések között? Ilyen szempontból is érezhető a fejlődés, hogyan tapasztalod?

Jelenleg a Tottenhamről tudok csak beszélni, de mi ugyanazt kapjuk, mint a fiúk abból a szempontból, hogy azonos az edzőközpontunk, ugyanolyan reggelit, ebédet és vacsorát kapunk, illetve a stábtagok száma is megegyezik. Azonos utazási feltételeket biztosít a klub, viszont anyagilag azt gondolom, hogy még nem elvárható, hogy ez összehasonlítható legyen. Még nagyon sok év kell ahhoz, hogy a női foci el tudjon jutni oda, ahol a férfi labdarúgás tart pénzügyi szempontból. Viszont azt gondolom, hogy annyi szponzor kezd beszállni és invesztálni a női futballba, hogy egyszer mi is el fogunk jutni ide. 

Azt szokták mondani, hogy a tehetség és a befektetett munka aránya 30-70 százalék. Te hogy látod, az életutad során mi volt még az a plusz, ami sikerre vezetett?

Én semmi másban nem hiszek, csak a munkában! 14-15 éves koromban rengeteg olyan lány vett körül, akik sokkal tehetségesebbek voltak nálam. Mindenki azt mondta, hogy »ők lesznek a legnagyobb játékosok és ők kerülnek majd be a felnőtt válogatottba«. Be akartam bizonyítani, hogy lehet én nem vagyok annyira tehetséges, de sokkal több energiát és munkát fektetek bele, ami ki fog fizetődni. Próbálom mindig ehhez tartani magam, éppen ezért a mai napig úgy edzek, hogy messze nem vagyok a legtehetségesebb játékos, de minden nap azért edzek, hogy eljussak arra a szintre. 

Az Eb-selejtezőt csoportharmadikként zártátok, így hamarosan a skótokkal találjátok szembe magatokat a rájátszásban. A női válogatott 33 éve nem szerepelt az Európa-bajnokságon. Lehetséges, hogy ez is egy olyan töréspont lesz, mint a férfi válogatottnál 2016-ban? Hogyan álltok a felkészüléssel? 

Én próbálom úgy felfogni, hogy négy meccsre vagyunk egy Európa-bajnokságtól, ami 360 percet jelent a pályán. Ebben a 360 percben mindenkinek ki kell adnia magából, ami benne van. Csúszni-mászni kell. Olyan ellenféllel játszunk majd, aki papíron jobb, ennek ellenére nagyon hiszek a csapatban és abban, hogy meg tudjuk csinálni.  Az első edzés nagyon jó volt. Jó volt, hogy a nyílt edzésen ennyi kisgyerek, szülő és csapat vett részt. Szerintem nagyon jó impulzus volt mindenki számára. 

Idén a legtöbben már külföldi klubcsapatból érkeznek a válogatottba. Ahogyan már te is említetted, kint szinte minden klubnál más edzésmódszert alkalmaznak. Szerinted ezek a különbségek inkább előnyére válhatnak a csapatnak vagy olykor okoz némi hátrányt?

Azt gondolom, hogy a szövetségi kapitánynak nagyon nehéz dolga van, mert mindenki különböző klubtól érkezik. Hétfőn elkezdjük a munkát és péntekre, mint egy kirakósnak, mindennek össze kell állnia. Úgyhogy abszolút nem irigylem a szövetségi kapitányt. Ettől függetlenül szerintem az, hogy már ennyien külföldön játszunk, határozottan a javunkra válik. Olyan bajnokságban edzünk és játszunk hétről hétre, ahol sokkal magasabb a tempó és a kihívás. Szerintem minél többen vagyunk külföldön, annál erősebb lesz a válogatott. Bízom benne, hogy ez pénteken, a mérkőzésen is látszódni fog!

The post Csiki Anna: „Időbe telik, hogy az ember beverekedje magát az öltözőbe és elfogadják” first appeared on nlc.