Luigi Boccherini: E-dúr menüett
A szegény ember Mozartjának (vagy éppen Haydnjének) is nevezhető olasz csellóvirtuóz, Luigi Boccherini a gáláns 18. század egyik legtermékenyebb komponistája volt: a nevéhez több mint 500 zenemű fűződik, amelyek között a szimfóniáktól a csellóversenyeken át az egyházi zenéig szinte minden megtalálható.
Habár vonósnégyeseit, illetve vonósötöseit (ez utóbbi részben az ő találmányának is tekinthető) máig nagyra becsülik a korszak zenéje iránt érdeklődő ínyencek, munkássága igazán soha nem került be a köztudatba, nevével pedig jobbára inkább csak szakmunkákban lehet találkozni.
Luigi Boccherini (forrás: Wikimedia Commons)
Már a maga korában sem volt különösebben ismert (na nem mintha ez bármit is elárulna művészi nagyságáról, vagy éppen annak hiányáról): 1769-től a madridi udvar zeneszerzője, majd 1787-től tíz éven át a nagy zenekedvelő II. Frigyes Vilmos porosz király komponistája volt, így műveit inkább csak a beavatottak élvezhették. Miután II. Frigyes meghalt, és ezzel a főúri támogatás is elapadt, visszaköltözött Madridba, ahol viszonylagos szegénységben halt meg 1805-ben, 62 éves korában.
Ugyan a tömegek azóta sem fedezték fel maguknak az olasz csellista életművét (és valószínűleg már nem is fogják), egyik kompozíciója, a vonósötösre hangszerelt, rokokósan kecses és arisztokratikusan elegáns E-dúr menüett (vagy legalábbis annak egyik jellegzetes motívuma) egészen fantasztikus karriert futott be: kismillió filmben, tévéműsorban, videójátékban és reklámban csendült már fel, de esküvői bevonulózeneként, illetve afféle kellemes hangkulisszaként is igen kedvelt. Aki még nem hallotta, az valószínűleg nem is ezen a bolygón él.
Léo Delibes: Lakmé – Virág-duett
A francia (késő)romantikus zene erős másodvonalát képviselő, talán a hazájában sem túl sokat emlegetett Léo Delibes nevével sem nagyon lehet találkozni általános műveltségi kvízekben. Főként operákat és balettzenéket szerzett, némelyik kifejezetten népszerű volt, és ma is gyakran színpadra állítják: ilyen például az E. T. A. Hoffmann egyik elbeszélése alapján írt Coppélia, avagy a zománcszemű lány című balettje, ami a maga nemében valódi klasszikus. Operái közül a legsikeresebb az 1884-ban bemutatott, a korszak orientalista divatjának megfelelően az egzotikus és mesés Indiába helyzett, kissé szentimentális és vérszegény Lakmé volt, ám ezt manapság már alig szokták elővenni, mivel a konszenzus szerint semmilyen szempontból tartozik az operairodalom remekművei közé; itthon például a hatvanas évek óta nem játsszák.
Léo Delibes portréja (fotó: gallica.bnf.fr)
Azonban egy részletet alighanem mindenki ismer belőle: ez pedig az első felvonás elején felhangzó, egy szopránra és mezzoszopránra írt ún. Virág-duett, amelyet a címszereplő Lakmé és szolgálólánya énekelnek virágszedés közben. A duettet először a British Airways használta imázsfilmjeiben, azóta pedig igazi elcsépelt és túljátszott örökzölddé nőtte ki magát. Mivel elbűvölően légies, fülbemászó és semmitmondó, tulajdonképpen bármihez ragyogóan passzol: parfümreklám-háttérzenének éppúgy tökéletesen megfelel, mint ügyfélszolgálati hívásvárakoztatási szignálnak.
Amilcare Ponchielli: Gioconda – Az órák tánca
Hogy kicsoda Amilcare Ponchielli? Ha nem Itáliában élünk a 19. században (márpedig nem ott élünk), akkor azért nem muszáj tudni. Ez a csodás nevű, szívdöglesztő külsejű férfiú a maga idejében ünnepelt operaszerzőnek számított, majdnem olyan népszerűnek, mint kortársa, Verdi, ma viszont már csak két művét szokták időnként színpadra állítani: a Litvánokat és Victor Hugo Angelo, Pádua zsarnoka című drámája nyomán írt, 1876-ban bemutatott Giocondát. Utóbbiban van egy – a cselekményt különösebben nem előremozdító, ám önmagában is kerek egészet alkotó – balettjelenet, az Órák tánca, amit (vagy legalábbis bizonyos részleteit) az is hallott vagy ezerszer, aki azt hiszi, hogy nem.
Amilcare Ponchielli (fotó: archivioricordi.com/public domain)
A balett az 1878-as párizsi világkiállításon való előadása után vált a nemzetközi koncertrepertoár kihagyhatatlan alapdarabjává, majd miután 1940-ben Walt Disney felhasználta a Fantasia című klasszikusában egy emlékezetes és vicces állatos táncjelentben, 1963-ban pedig még egy novelty-sláger is íródott a dallamára, tényleg a legnagyobbak közé került. Aki a teljes balettre kíváncsi, az kattintson ide, aki pedig csak a Nagyon Híres Részt akarja meghallgatni, az tekerjen az alábbi videóban 1:35-höz.
Vittorio Monti: Csárdás
A világ legismertebb és legtöbbet játszott csárdásának egyszerűen csak az a címe, hogy Csárdás (esetleg Czardas), és bár ennél magyarabb tánc talán nem is létezik, sajnos nem magyar ember írta, hanem egy hetykére pödrött bajszú olasz hegedűművész, bizonyos Vittorio Monti – mifelénk ezért is szokás Monti-csárdásként is emlegetni, noha azzal alighanem csak nagyon kevesen vannak tisztában, hogy ki vagy mi a jó isten az a Monti.
Vittorio Monti (fotó: sofiaphilharmonic.com/public domain)
Mondjuk olyan sokat tényleg nem kell tudni róla: Nápolyban született 1868-ban, az ország egyik legjelentősebb zeneakadémiáján, a San Pietro a Majella di Napoliban tanult, 1900 környékén pedig kinevezték a párizsi Orchestre Lamoureux-szalonzenekar vezetőjévé. Ugyan számos balettet és operettet írt, és a mandolin franciaországi népszerűsítésében is fontos szerepet játszott, hamisítatlan one-hit-wonderként, vagyis egyslágeres csodaként vonult be a zenetörténetbe; a világsikert arató Csárdáson kívül egy műve sem maradt fenn az örökkévalóságnak
Johann Pachelbel: D-dúr kánon
Johann Pachelbel kétségkívül jelentős és Európa-szerte ismert szerző volt, a német barokk egyik nagy alakja, akitől még maga Johann Sebastian Bach is sokat merített. Ám nem sokkal halála után, a 18. században – számos barokk zeneszerzőhöz hasonlóan – gyorsan kiment a divatból, munkássága pedig gyakorlatilag teljesen feledésbe merült. Csak a huszadik század elején-közepén kezdték újra felfedezni és értékelni, köszönhetően a korai barokk zene iránti érdeklődés fellendülésnek, de nyilván így sem került egy polcra Vivalidval, Händellel vagy éppen Bachhal.
Csakhogy egyik műve – miután 1968-ban Jean-François Paillard kamarazenekara lemezre rögzített egy, a korábbi interpretációknál romantikusabb megközelítésű változatot az akkor még kevesek által ismert darabból – váratlanul önálló életre kelt, és túlnőtt MINDENEN: magán a szerzőn, az egész barokkon, sőt, még a klasszikus zenén is. A letisztult szépségű, már-már mulatattóan egyszerű motívumokat ismételgető D-dúr kánon egyrészt saját jogán is a legkedveltebb komolyzenei kompozíciók közé emelkedett a semmiből, másrészt – és ez még sokkal érdekesebb – felmérhetetlen hatással volt a popzenére.
De tényleg: se szeri, se száma azoknak a popslágereknek, amelyek valamilyen formában (akár tudatosan, akár nem) a Pachelbel-kánonra épülnek. A sort Vangelis és Demis Roussos közös zenekara, az Aphrodite’s Child nyitotta a Rain and Tears-zel, majd jött a többi: Bob Marley: No Woman, No Cry, Village People: Go West, Kylie Minogue: I Should Be So Lucky, Green Day: Basket Case, Coolio: C U When U Get There, Avril Lavigne: Sk8r Boi és a többi a végtelenségig – azért ez szép teljesítmény jó háromszáz éves zeneműtől. A témában ajánljuk a 24.hu alapos cikkét, valamint mondjuk ezt a kimerítő Spotify-playlistet.
The post Örökzöld komolyzenei művek, amiket mindenki ismer, de hogy ki a szerző, azt csak kevesen tudnák megmondani first appeared on nlc.