A kihalt úton haladó terepjáró egymás után hagyja el a civil autókat, mígnem az Oszkil folyón átkelve egyedül szeli át a néptelen falvakat. Az emberi jelenlétet kizárólag a házak előtt parkoló, olívazöldre festett terepjárók és mentőautók jelzik.
Egy kivilágítatlan elágazásnál a földútra kanyarodva megáll egy fa alatt, lekapcsolja a fényszóróit. A jobboldali kormány mögött ülő sofőr az egy méter hosszú antennát az ablakon kilógatva és egy rádió gombjait tekergetve megkérdezi: „Itt Mologyec, Mologyec. Jöhetünk?”
A csillagos ég alatt leállított motorral várakozó autó belsejéből hallhatóvá válik a távoli mennydörgés. A csillagok azonban elárulják, hogy nem az égből, hanem a látóhatár felől érkezik a hang. Néhány perc próbálkozás után a rádión recsegve megérkezik az engedély: a sofőr beletapos a gázba, és fényszórók nélkül, a kora tavaszi sárba vájt keréknyomot követve elindul a horizonton dörgő száraz vihar irányába. A félhold fényében a lámpákat csak egy-egy másodpercre villantja fel, hogy ellenőrizze, nem tévedt-e le az ösvényről.
A szerző felvétele
Egy fasor mellé érve lelassít, azzal párhuzamosan haladva a jobboldali ablakon keresztül egy piros zseblámpa fényét óvatosan fel-felvillantva keres egy jelet a sötétben. Kis idő múlva egy hasonló piros lámpa fénye válaszol neki, és egy férfi lép ki a fák takarásából. Mögötte egy darabon hiányzik az erdő, mintha egy óriás forgolódás közben letarolta volna a fákat. A hiányzó lombkoronát álcahálók pótolják ki, hogy felülről ne látszódjon a hiányuk.
A frontvonal mozdulatlan, a fejlődés megállíthatatlan
Kupjanszktól délre, az Oszkil keleti oldalán tartja fenn a harmadik ukrán rohamdandár az orosz előretörést a folyó irányába, mely az utolsó természetes akadályt jelenti előttük Harkiv megye szíve felé. A folyón való átkelésük Kupjanszk városát is veszélyeztetné délről, melynek eleste szélessávú utánpótlási útvonalként szolgálna Oroszország Belgorod régiója és az utolsó ukrán kézen lévő donyecki nagyvárosok között.
Egy Sztálinnak tulajdonított mondás szerint a tüzérség a háború istene: a napóleoni idők óta egészen a közelmúltig a konvencionális csatatereket ez a fegyvernem dominálta, ahogy a szovjet (és posztszovjet) doktrínában is kiemelt helyen szerepeltek a különböző ágyúk és az azokat működtető tüzérek. Itt, a fasor rejtekében is egy ilyen isten rejtőzött, bár a birodalmát már kissé megtépázták: amíg a borovai járásban a 2022. szeptemberi ukrán ellentámadás óta nem mozdultak számottevően a frontvonalak, a hadviselés és a technika többet fejlődött a drónok megjelenésével és elterjedésével, mint az első világháború óta valaha.
Amíg 2022-ben a sebesülések és halálok 70 százalékáért a tüzérség felelt, 2024-ben az ukránok már több drónt lőttek ki, mint tüzérségi lövedéket. Tícser, a harmadik rohamdandár sajtótisztje és egykori tüzér is elismeri, hogy a drónok hatékonyabbak, de csak akkor, ha valamilyen fedezék mögé kell eljuttatni a robbanóanyagot. Így – állítja – csökkenő területen ugyan, de sok helyen még mindig a tüzérség a meghatározó.
A drónok precízebbek, de a pontosság nem mindig a legfontosabb. Amikor elnyomó tüzet kell lőni, vagy rövid idő alatt kell nagy területet lefedni a lehető legnagyobb mennyiségű repeszdarabbal, ott tűzerőre van szükség. A tüzérség még mindig a háború istene, csak a királysága összezsugorodott
– magyarázza.
A szerző felvétele
Precizitás és erő
A piros lámpát tartó férfit Radiknek hívják: egy AS90-es üteg parancsnoka. Ez egy brit gyártmányú önjáró löveg, amelynek 155 milliméteres átmérőjű lövedékeit akár 35–50 kilométerre is kilövő tarackja lánctalpakra szerelt – így a tüzelés után a saját lábán képes pozíciót változtatni.
Radik lehajolva félrehúz valamit, ami addig avarnak tűnt: a földön feltűnik egy földbe vájt lépcső, amin lemenve szűk, deszkapallós folyosó vezet egy bunkerbe. Az egyik felét emeletes ágyak, a másikat egy asztalnyi generátorokkal meghajtott tablet foglalja el. Fáradt, piszkos arcok tűnnek fel a félhomályban: Radik négy beosztottja az orosz állásoktól hat kilométerre lévő pozíciójában éjjel-nappal készenlétben várja a tűzparancsot.
Az AS-90 a második világháború óta fejlesztett harckocsialvázakra rakott ágyúk közül szakértők szerint is precíziós pontosságú, félelmetesen pusztító erejű gépcsoda. Ők 2024 nyarán kapták meg ezt a típust, előtte különböző szovjet tarackokkal vagy mozsárokkal dolgoztak. Elmondásuk szerint hiába csak három napig képezték ki őket az új típusra, ég és föld a különbség a nyugati fegyver javára. Még úgy is, hogy egy-egy tarackot a felhasznált lövedéktípustól függően három–ötezer lövés után karbantartásra kell vinni, ez a frontvonalon nagyon ritkán sikerül: legutóbb hétezer lövés után vontak ki egyet.
A szovjet technikát izomerőre tervezték: kézzel töltesz, manuálisan célzol, zsúfolt odabent a küzdőtér, és úgy általában, többet izzadsz, ha azzal dolgozol, és sokkal pontatlanabb vagy a végén
– mondja Miszlivic, a csapat 48 éves rádiósa.
Ehhez képest az AS-90 kényelmesebb, automatizált a töltőrendszere, minden elektromos vezérlésű. Ha pedig elromolna a töltőrendszere, ami azért előfordul, akkor meg kézzel töltünk, ennyi
– egészíti ki Ján töltőkezelő, aki 57 éves kora ellenére a 40–48 kilogramm közötti lövedékeket berakja az önjáró tarack küzdőterébe, illetve derék- vagy vállmagasságig emelve helyezi azokat az automata töltőrendszerbe. Óriási ősz szakálla és combnyi vastagságú karja van: ha megkérnénk a mesterséges intelligenciát, hogy rajzoljon egy tüzérbe oltott télapót, pont így nézne ki. Ballisztikus szemüvegében dupla lencse van – a látása már nem a régi. Egészségi állapota miatt rég leszerelhetne, de nem teszi. Szűkszavúan annyit mond, van miért harcolnia. Családtagjai élnek az oroszok által elfoglalt területeken. Nem engedi magát lefotózni.
A szerző felvétele
A többiek állítják: csak idő kérdése, hogy valakinek ilyen fizikuma legyen, ha a tüzérségnél köt ki. „Nem igaz, a szalonna teszi” – vicceli el Ján a hasát paskolgatva.
Elmondásuk szerint majdnem elég lőszerük van. Egy alkalommal 300-at lőhettek négy nap alatt, de ez a felső határ: a gyalogságukat támadták az oroszok, ilyenkor nem spórolnak – ám az offenzíva utáni napokban nagyon vissza kellett fogniuk magukat, hogy visszatöltődjön a raktáruk.
Radik parancsnokon, Miszlivic rádióson és Ján töltőkezelőn kívül még egy vezető és egy célzó alkotja a gárdát.
Megbízhatóbb, kényelmesebb, csendesebb és pontosabb. A legjobb, amivel dolgoztunk
– folytatja a csapat az áradozást a brit önjáró tarackról.
Amíg a szovjet rendszerben tíz lövedéket is ki kellett lőniük egy találathoz, a britnél három–öt is elég. Ráadásul a szovjet rendszerben már az is találatnak számított, ha a repesz kárt tett a célpontban: a brit önjáró taracknál csak a telitalálatot számítják.
Mindannyian a háború eleje óta harcolnak: legfeljebb két hét tüzérképzés után kerültek az ágyúk mögé, a többit már a bajtársaik tanították meg nekik az egységeknél. Mindenki azt a feladatot kapta, amihez a legjobban passzoltak a képességei, de hierarchia nincs a pozíciók között: egy célzó bármikor felkap egy lövedéket, ha úgy hozza a szükség. Ján szerint – bár bőven az apja lehetne a 26 éves vezetőnek – a korkülönbség nem akadályozza az olajozott együttműködést.
Úgy kezeljük egymást, mintha családtagok lennénk. A legjobbat akarjuk egymásnak, ezért dolgozunk. Más dandárokban az emberek talán nem olyan összetartók, nem bánnak egymással olyan tisztelettel és melegséggel, mint mi. A háború nem teszi az embereket rosszá vagy jóvá, csak megmutatja, hogy mi van bennük.
A tarack lőtávolsága miatt legtöbbször nem közvetlenül a frontvonalra, hanem amögé lőnek, a közvetett célzás miatt így sokszor azt sem tudják, mire. Parancsnoki állások, drónpilóták bunkerei, harcjárművek vagy akár kisebb támadó csoportok is a célkeresztbe kerülhetnek: magas rangú vagy speciális tudással rendelkező katonát pedig egyenként is célozhatnak.
Azt hiszem, tavaly nyár végén volt, hogy egy géppuskás miatt a gyalogságunk nem tudott előrébb nyomulni. Akkor a mi tüzünket hívták segítségül
– meséli Miszlivic.
A szerző felvétele
A figyelmetlenség ára
Egy alkalommal akár harminc lövést is leadhatnak, de ez a szenzorokkal telített harcmező miatt nem ajánlatos: a levegőben köröző drónok az ismétlődően felvillanó torkolattűz miatt pillanatok alatt megtalálnák a tarack pozícióját, és ezt nem szívesen kockáztatják meg a kezelőik. Egy beásott pozícióban két naptól akár két hétig tartózkodhatnak, de minél több lövést adnak le egy pozícióból, annál nagyobb az esélye annak, hogy bemérik őket, és költözniük kell. Szerencséjükre a frontvonal mozdulatlansága miatt jellemzően már előzőleg kiásott, kiépített pozíciók között mozoghatnak, így nem kell minden alkalommal a földmunkával kezdeni. A saját és az autóik nyomait igyekeznek elgereblyézni, mindent álcahálóval lefedni.
Orosz ellenfeleik nem ilyen szerencsések: őket sokkal gyakrabban felfedezik, és mintha nem is törekednének annyira, hogy álcázzák magukat, mint az ukrán kollégáik.
Az oroszok figyelmetlenebbek. Gyakran látjuk, hol dolgoznak. Vagy fogalmuk sincs róla, hogy figyelik őket, vagy egyszerűen nem érdekli őket. Az alapján, ahogy a gyalogságukkal bánnak, az utóbbira tippelnék. Foglyok mesélték, hogy drónpilótákat, tüzéreket mindenfajta előzetes felkészítés nélkül beosztottak a gyalogsághoz, ha nézeteltérésük volt a parancsnokukkal, vagy harcban megsemmisült a lövegük. Tehát, ha például az aknavetőjük megsemmisült, akkor nem vártak egy másik aknavetőre, onnantól kezdve gyalogosok voltak
– mondja Radik.
A bunkerben lassan telik az éjszaka. Az elmúlt pár nap csendes volt ezen a frontszakaszon. Egy tábori rezsón egy hatalmas kotyogósában kávé készül – itt minden közös, ha kész, körbemennek a kávéspoharak, és mellé ukrán szokás szerint valami rendkívül édes sütemény.
Egy lövés koreográfiája
Egyszer csak üzenet érkezik a rádión – mindenki felugrik, és a rádiós kivételével az összes ember kiszalad a bunkerből a csillagos ég alá, hogy egy másik álcahálót félrehúzva a föld alatti lőszerraktárba szaladjon: itt a falnak támasztva több tucat, 155 milliméteres löveg várja, hogy kilőjék. A piros fejlámpák fényében a töltőkezelő kivételével mindenki továbbrohan a föld alatti alagúton keresztül, ami a félig beásott önjáró tarackhoz vezet: Radik parancsnok a hátulját kinyitva beengedi az embereit, a küzdőtérben rádión fogadva az utasításokat irányítja a helyét elfoglaló célzót, aki érintőképernyőn üti be a számokat.
Utasítja egy emberét, hogy távolítsa el az álcát. Mintha elmozdulna a tarack alatt a föld, pedig csak a toronykoszorú fordult el automatikusan a célzó által betáplált koordinátáknak megfelelően.
A vezető bemászik a vezetőülésbe, gyújtást ad, hogyha bármi balul sülne el, azonnal helyet tudjon változtatni a tarack. A töltőkezelő is kifut az alagútból, kezében egy 40 kilogrammos lövedékkel. Bemászva a küzdőtérbe lerakja a földre, és egy másik, már korábban kibiztosított muníciót görget a lába közé. Radik közben egy dobozból egy apró tölténynek tűnő gyutacsot helyez az automata töltőberendezés egy résébe – instabil lőpor van benne, ez fogja berobbantani azt a félméteres robbanóanyagot, amit a töltőkezelő egy másik lyukba már becsúsztatott. Végül maga a lövedék is bekerül az automata töltőkar ölelésébe, ami nyekkenés nélkül felemeli és becsúsztatja a csőbe.
„Armata!” – kiáltja. Pár másodperc feszült várakozás után Ján elkiáltja magát: „Posztríl!” – és rátenyerel egy gombra. Dörrenés kíséretében hátravágódik a löveg, a célzó vigyorog, de Radik azonnal kiadja a parancsot az álca visszarakására, a motor leáll – így csak pár másodpercig volt látható felülről az önjáró löveg.
Később megtudják: afféle „jóéjtpuszit” kellett küldeniük a túlsó állások felé, hogy aznap este az oroszoknak eszükbe ne jusson kidugni a fejüket a lövészárokból.
The post Az ágyúlövés koreográfiája – tüzérségi bunkerben töltötte az éjszakát tudósítónk az ukrán fronton first appeared on 24.hu.