Az utóbbi nyolcvan évben Kelet-Európában Amerika egyértelműen hasznos volt. Errefelé a hidegháborúban, de még azután is bőven volt miért hálásnak lenni Washingtonnak. A világ jelentős részén azonban Amerikát ebben az időszakban inkább pénzéhes gyilkosként tartották számon. Az utóbbi néhány hét alapján Kelet-Európa is ráébredhet erre.
A budapesti Szabadság térnél kevés bizarrabb hely van a világon. A német megszállás áldozatainak egyszerre nevetséges és vérlázító emlékműve, illetve a szavatosságának lejárta után is a helyén hagyott szovjet hősi emlékmű mellett minden bizonnyal ez a világ egyetlen köztere az Egyesült Államokon kívül, ahol két amerikai elnök szobra is helyet kapott.
Ronald Reaganét 2011-ben, George H. W. Bushét 2020-ban avatták fel, és mivel mindkettő valamivel nagyobb annál, mint amekkorák a 40. és a 41. amerikai elnökök életükben voltak, elég furcsa érzés előttük állni. Az igazán bizarr élményhez viszont érdemes a szobrok körül téblábolni addig, amíg az itt szezonban szinte egymást váltó turistacsoportok közt megjelenik az első latin-amerikai társaság. Mexikóiak, argentinok vagy brazilok, akiknek magyar, de spanyolul/portugálul jól beszélő idegenvezetője szinte szabadkozva vezeti fel a látványt, és gyorsan elmagyarázza, hogy miért van emlékműve Budapesten két olyan embernek, akiket a világ jelentős része egyszerűen tömeggyilkosnak, tolvajnak, ostoba cowboynak vagy ezek valamiféle kombinációjának tart.
A Szabadság téri elnökkoncentráció az epicentrum, de a posztszovjet Kelet-Európában máshol is találni hasonló szobrokat. Mindjárt a Városligetben is van egy Reagan-mellszobor, és az 1981-89 közt hivatalban lévő elnöknek további emlékművei vannak Varsóban és Gdańskban, ráadásul utóbbi helyszínen egyenesen II. János Pál pápa mellett. Bukarestbe csak egy Reagan tér jutott, Pristinába egy hatalmas Bill Clinton és több róla elnevezett közterület, míg a fiatalabbik Bushról utcát neveztek el Tiranában és Tbilisziben is.
A világ maradékában, ha van is emlékműve vagy közterülete amerikai elnöknek, az leggyakrabban George Washington vagy Abraham Lincoln, egy-egy Eisenhowerrel, Wilsonnal, Kennedyvel, Trumannel tarkítva. A közelmúlt esetenként még életben is lévő amerikai elnökeit csak Kelet-Európában övezi ilyen tisztelet. Aminek természetesen az az oka, hogy errefelé van is miért hálásnak lenni ezeknek az elnököknek.
A latin-amerikai csoportok idegenvezetői azt szokták elmagyarázni kikerekedő szemű nyájuknak a Szabadság téren, hogy Reagannek és az idősebbik Bushnak a magyar nép nagyon hálás a vasfüggöny lebontásában játszott szerepéért. Hasonló okból van Pristinában akkora Clinton. Nélküle talán független Koszovó sem létezne, de biztosan sokkal több albán halt volna meg az ahhoz vezető úton.
Hogy Clinton és a Szerbia elleni NATO-légicsapások nélkül pontosan hogyan alakult volna Jugoszlávia szétesése, ugyanolyan vita tárgya, mint az, hogy a 20. század végének amerikai elnökei mekkora szerepet játszottak a szovjet birodalom felszámolásában. Valid álláspont, hogy lényegesen kevesebbet, mint Gorbacsov és a többi szovjet vezető.
Azzal azonban nem lehet vitatkozni, hogy Amerika a II. világháború után kialakult globális világrendben, a hidegháború évtizedeiben és többnyire azután is, a jó oldalon állt Kelet-Európában. Szerbiában nem mindenki gondolja így, és a rendszerváltás utáni orosz gazdasági összeomlásban játszott amerikai szerep is gyalázatos volt, de a sok évtizedes átlag ettől még egyértelműen pozitív. 1945 és 2025 között Amerika a világ egyetlen régiójában volt egyértelműen jó: a miénkben.