Vajon ha a Holdon hozunk létre kolóniát, akkor gyarmatosítók leszünk? Az oroszok és a kínaiak úgy gondolják, igen – és talán igazuk is lehet.
Mióta az ember először hagyta el a Föld légkörét, és megtette az első apró lépéseket a végtelen felé, a világűr politikai csatatérré lett. Többről van szó, mint hogy mely országok milyen fizikai területeket követelhetnek maguknak (például a Holdon vagy a Marson): hasonlóan ahhoz, ami a Földön zajlott az elmúlt évszázadok során, a leendő gyarmatokhoz vezető út megtételéhez szükséges köztes állomások és az út közbeni csomópontok ellenőrzése is fontos.
Sajnos úgy tűnik, szinte meg van írva a csillagokban, hogy versengés lesz. Az űrverseny egyre gyorsul, és ez magával hozza a kísértést, hogy mindenki egymaga próbáljon szerencsét, vagy legalábbis saját szövetségeseivel: hogy „mi” biztosan legyőzzük „őket”. 2020 októberében az Egyesült Államok, Japán, az Egyesült Arab Emírségek, Olaszország, Nagy-Britannia, Kanada, Luxemburg és Ausztrália lettek az első államok, amelyek aláírták a holdkutatást és a Hold erőforrásainak bányászatát szabályozó Artemis-egyezményt. Az aláírók a 2024-re tervezett holdraszállás előkészítési fázisában kötelesek tájékoztatni egymást lépéseikről. A tervek szerint most először egy női űrhajós is leszállna az égitesten, társa pedig a 13. férfi lenne. Ez lenne az emberiség következő nagy ugrása, mielőtt bányászat céljából – 2028-ra – állandó bázisokat hozna létre a Holdon. Ezek a bázisok lehetnek majd a támaszpontok, amelyek segítségével lehetővé válik az „emberiség terjeszkedése a Naprendszerben”.
Sem Oroszország, sem Kína nem csatlakozott az Artemis-egyezményhez. Mindkét ország mérsékelt érdeklődést tanúsított az elképzelés iránt, de még ha akartak volna is csatlakozni, nem lett volna erre lehetőségük. Hiába működik együtt Oroszország a NASA-val a Nemzetközi Űrállomáson, körön kívül találta magát az után, hogy az Egyesült Államok által nemrég létrehozott Űrhaderő azzal vádolta meg az oroszokat, hogy veszélyes és „szokatlanul zavaró módon” követték nyomon az amerikaiak kémműholdjait. Kína pedig azért nem csatlakozhatott a megállapodáshoz, mert a washingtoni Kongresszus megtiltotta a NASA-nak, hogy együttműködjön Pekinggel. Mindazonáltal Oroszország és Kína is rendelkezik saját tervekkel a Holdon létesítendő bázisokról, és egyikük sem fogja engedni, hogy riválisaik úgy fogadjanak el „szabályokat”, hogy abból ők kimaradtak.
Dmitrij Rogozin, az Orosz Szövetségi Űrügynökség (Roszkoszmosz) vezetője szerint egyenesen a Hold „inváziójával” ér fel, ha a többi ország általános érvényű megállapodás nélkül kezd bele az égitest hasznosításába. Rogozin konkrétan egy „következő Afganisztánt vagy Irakot” emlegetett, ami háborús fenyegetés.
Ahhoz, hogy a világűr ne váljon háborús színtérré, meg kell változtatni a gondolkodásmódunkat, hogy az államok versenye helyett a békés együttműködés kerüljön a középpontba. Űrtörténelmünk első néhány oldalát már megírtuk, és abban együttműködésre és versengésre egyaránt találunk példákat.
Collection Bernard Crochet / Photo12 / AFP A NASA tesztpilótája pózol az amerikai légierő Lockheed YF-12 típusú repülőgépe előtt az 1960-as évek végén.
Az űrversenynek mindig is létezett katonai dimenziója. Wernher von Braun, az egyik első úttörő, annyira rajongott az űrrepülésért, hogy az 1930-as években hajlandó volt a náci Németország szolgálatába szegődni. Az első világháború utáni versailles-i békeszerződés megtiltotta, hogy a németek fegyverkezzenek, de a megállapodásban rakétákról nem volt szó. A nácik finanszírozták von Braun kutatásait, amelyek eredménye a második világháborúban London ellen bevetett V–2-es rakéta volt. A háború után von Braunt és 120 tudóstársát a zsákmányolt V–2-esekkel együtt az Egyesült Államokba vitték, hogy megalapozzák az amerikaiak űrprogramját. Huszonnégy évvel később a német mérnök jelen volt a Kennedy Űrközpontban, amikor útnak indult az első holdraszállást végrehajtó Apollo–11.
Az oroszok sem tétlenkedtek, sőt volt, hogy ők álltak nyerésre az űrversenyben. A 20. század elején egy magányos orosz tudós, Konsztantyin Ciolkovszkij kidolgozta az űrrepülés elméletét, és elsőként számította ki a világűr eléréséhez szükséges első kozmikus sebesség értékét (8 km/s), valamint megállapította, hogy ezt a sebességet folyékony üzemanyaggal és többlépcsős rakétákkal lehet elérni. Űrállomások, légzsilipek és oxigénrendszerek terveit is elkészítette. Több tanulmánya még azelőtt megjelent, hogy az első repülőgép felemelkedett volna a földről – részben ezért is nevezik Ciolkovszkijt az űrutazás atyjának. Egy 1911-es keltezésű levelében így fogalmazott: Ciolkovszkij emléke tovább él, többek között a Hold túlsó oldalán fekvő, róla elnevezett kráter nevében.
A szovjetek folytatták Ciolkovszkij munkásságát. 1957-re megtörtént az első – a légkört elhagyó – interkontinentális ballisztikus rakétájuk indítása, és Föld körüli pályára állították a Szputnyik–1 műholdat. Ugyanebben az évben elindították a Szputnyik–2-t, fedélzetén egy kutyával. Nem véletlen, hogy Jurij Gagarint és Neil Armstrongot egy lapon emlegetjük a történelem legnagyobb felfedezőivel, Marco Polóval, Ibn Battútával és Kolumbusszal, de illene a történelemkönyvekben helyet szorítani az első Föld körüli pályára került állatnak is. Egy akkoriban népszerű szovjet mesekönyv mindazonáltal vidámabb befejezéssel zárta Lajka történetét. Mindenesetre a valóságban a kutya – és a Szputnyik–2 – hozzájárult annak bizonyításához, hogy az űrben lehetséges az emberi élet.
Az amerikaiak néhány hónappal később reagáltak: elindították saját műholdjukat. Ezután ismét a szovjeteken volt a sor. 1961. április 12-én Jurij Gagarin lett az első ember, akinek sikerült kitörnie „a Föld komor bilincseiből”, hogy elérje a John Gillespie Magee költő és vadászpilóta által megénekelt legmagasabb „űrt, e felemelő, érintetlen tisztaságot”. Csodálatos pillanat volt ez az emberiség történetében, jelentőségében joggal hasonlíthatjuk Armstrong későbbi, a Holdon tett első lépéseihez.
Amerika mindenesetre ismét lépett. Hat héttel később Kennedy elnök bejelentette, hogy az Egyesült Államok „vállalja, hogy még az évtized végéig embert juttat a Holdra, és onnan biztonságban vissza is hozza a Földre”.
Öt hónappal a határidő letelte előtt ez sikerült is. Addigra az Apollo-program űrhajósai több ízben is megkerülték már a Holdat, William Anders pedig elkészítette a Hold felszíne mögött a Földet ábrázoló „Földkelte” című lenyűgöző fényképét. Nem kizárt, hogy ez a valaha készült leghíresebb fotográfia óriási hatással volt a környezetvédelmi mozgalomra. A személyzet tagjai az űrben a Teremtés könyvéből olvastak fel: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” – megragadva ezzel a kor szellemét, a csodálat érzését, hogy milyen messzire jutott az emberiség, és milyen messzire juthat még.
A következő évben – 1969. július 21-én hajnalban – Neil Armstrong megtette első lépéseit a Holdon, és elhangzott az a nyolc másodperces mondat, amelyre az emberiség örökké emlékezni fog: „Kis lépés az embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek.” Azóta összesen tizenkét űrhajós járt a Holdon – mind amerikaiak –, de az általuk bejárt terület egy kisebb város kiterjedését sem haladja meg, ezért azt mondani, hogy felfedeztük a Holdat, olyan lenne, mintha az új-mexikói Roswellben állítólag földet érő földönkívüliek azt mondanák, hogy felfedezték az egész bolygónkat.
Az űrutazás költséges dolog. Az amerikaiak beszálltak a holdkompjaikba és hazatértek, hátrahagyva néhány zászlót, lábnyomot és kilencvenhat zsák emberi ürüléket. Következőnek egy kevésbé költségesnek vélt célt néztek ki: kísérletek elvégzésére alkalmas űrállomások létesítésével kezdtek foglalkozni, és megépítették az ezek összeállítására, valamint a műholdak Föld körüli pályára állítására alkalmas űrrepülőgépeket. Nixon elnök lefújta az utolsó három Apollo-küldetést, a NASA pedig irányt váltott. Az Apollo-évekből megmaradt elemekből elkészítettek egy laboratóriumot, és Föld körüli pályára bocsátották. A világ kevéssé figyelt fel a Skylabre, de a fedélzetén végzett kísérletek új ismeretekkel gazdagították az emberiséget, és bebizonyították, hogy az ember képes hosszabb ideig is élni az űrben.
A következő nagy, szimbolikus jelentőségű dobás a Szovjetunió Szojuz űrhajójának egy Apollo űrhajóval történő összekapcsolódása volt, 1975-ben. Az esemény tükrözte a hidegháború nagy riválisainak viszonyában bekövetkezett enyhülést. A két űrhajó egymástól majdnem ezer kilométerre volt, amikor megkezdték a manővert. Két órával később Thomas P. Staffordnak egyetlen másodpercig kellett csak begyújtania az Apollo hajtóműveit, hogy megkezdjék a Szojuz megközelítését. „Egy apró pontnak látszik még”– jelentette Stafford. Amikor 200 kilométerre voltak egymástól, a Szojuz élesítette radarját, az Apollo pedig célba vette. Harmincöt kilométernél a hajtómű két rövid löketével sikerült még igazítani a pályán, majd Stafford lelassította az Apollót, és végül összekapcsolódtak. „Kapcsolat” – rögzítette Stafford, majd a Szojuz fedélzetén Alekszej Leonov is nyugtázta:
Az esemény az újságok címlapjára került, és megmutatta, hogy az űrbéli együttműködés igenis lehetséges. Több ország ért el a későbbiekben hasonló sikereket a kooperáció terén, amikor létrehozták az Inmarsat és az Intelsat nevű műholdas távközlési szervezeteket. Az éghajlatváltozásról is osztanak meg egymással információkat, és segítik egymást, hogy beazonosítsák a szennyezés szempontjából fontos gócpontokat a Földön. Sőt műholdak segítségével sikerült megerősíteni, hogy az Antarktisz felett valóban létezik ózonlyuk. Többek között ilyen mindennapi előnyök származnak abból, ha az országok képesek a legmagasabb szinten is együttműködni. A Szojuz–Apollo küldetés rendkívül látványosan mutatta meg, mit hozhat a jövő. Ezenkívül ugródeszka volt a Nemzetközi Űrállomás felé.
A Nemzetközi Űrállomás (International Space Station, ISS) első modulját az oroszok állították Föld körüli pályára 1998 novemberében; két héttel később az amerikaiak Endeavour nevű űrrepülőgépe vitte magával a következő modult, hogy csatlakoztassa az elsőhöz. Egy kicsit olyan volt ez, mintha egy modellépítő játék darabjait kellene összerakni az űrben, csúcstechnológiával. Két évvel később már akkora volt az állomás, hogy beköltözhettek az első lakók. Amikor 2011-ben befejeződött az építkezés, az ISS térfogata egy öt hálószobás családi házéval vetekedett – ráadásul fantasztikus kilátást kínál, bár tömegközlekedéssel nehezen elérhető.
Három laboratórium és akár hat űrhajós befogadására alkalmas lakótér található benne. Belül viszonylag zsúfolt, szóval le a kalappal – sisakkal! – Peggy Whitson amerikai űrhajós előtt, aki eddig a legtöbb időt töltötte itt: 665 napot. Whitson egyike annak a tizenkilenc országból származó több mint 240 férfinak és nőnek, akik eddig élvezhették az ISS viszonylagos komfortját. Kipróbálhatták többek között, hogy milyen érzés egy falhoz erősített hálózsákban aludni – megelőzendő az „alva lebegést” –, és hogy hogyan működik az űrállomás víztisztító berendezése (Water Recovery System, WRS): zseniális szerkezetről van szó, amely jól fog jönni, amikor az emberiség néhány évtizeden belül megkezdi hosszabb távú útjait a környező bolygókra. A WRS az űrállomáson jelen lévő nedvesség körülbelül 93%-át képes visszanyerni – legyen szó az űrhajósok által kilélegzett páráról, izzadságukról vagy éppen a vizeletükről. A rendszer desztillálja és feldolgozza a nedvességet, majd a szűrt szennyvízzel vegyítve visszajuttatja az ISS ivóvízrendszerébe, a megtisztított vizet az űrhajósok megisszák vagy mosdásra használják. Aztán kezdődik az egész elölről. A rendszernek köszönhetően utánpótlásul jóval kisebb mennyiségű vizet kell az űrállomásra juttatni, és bár a technológia a hosszú távú űrutazás során is hasznos lesz, a 93%-os újrahasznosítási arány még nem elég, további fejlesztésekre van szükség.
Az ISS fedélzetén és az állomáshoz kapcsolódóan a Földön végzett munka számtalan módon igazolja, hogy az űrtechnológia hasznos az emberiség számára. A WRS-hez kifejlesztett technológiát a Földön is alkalmazták vízszűrő rendszerek készítéséhez olyan térségekben, ahol a lakosság nem jut tiszta ivóvízhez. Az űrállomás súlytalansági környezeténél nincs alkalmasabb olyan fehérjekristályosítási eljárásokra, amelyek később gyógyászati fejlesztésekben is alkalmazhatóak. Az ISS robotkar-technológiáját pedig a Földön is többféleképpen lehet hasznosítani, többek között a sebészetben. Az ISS olyan, mint egy lebegő tutaj, és még sok hasonlóra lesz szükség ahhoz, hogy útnak indulhassunk itthonról. A megszerzett tapasztalatok pedig elengedhetetlenek az utazás folytatásához.
Az űrutazás ma már nem csupán a nagy hatalmú államok kiváltsága. Egyre olcsóbban lehet kijutni az űrbe, és magánvállalatok is beszálltak a versenybe, ezért versengésre számíthatunk a Hold erőforrásainak megszerzéséért is. Elon Musk, a PayPal társalapítója és a Tesla gépkocsik megálmodója megszállottan dolgozik azon, hogy még az ő életében (de akár a mostani évtized során) embert juttasson a Marsra. Musk cége, a SpaceX évek óta szállít az ISS-re, és 2020-ban a NASA két űrhajósát is eljuttatta az állomásra. Musk újrahasznosítható rakéták segítségével tudta csökkenteni a költségeket: „Hatmillió dollár potyog le az égből – miért ne próbálnánk meg elkapni?” – tette fel a kérdést. Musk példája is mutatja, hogy egy magánvállalat megelőzheti a kormányzatot, miközben a NASA-val is együttműködik. A nagy távolsági kereskedelmi vállalkozások általában összekapcsolódnak az állammal – gondoljunk a Kelet-indiai Társaságra, amely a 16. századtól a brit birodaloméival hangolta össze kereskedelmi érdekeltségeit, sőt bizonyos időszakokban az állam helyett kormányozta a britek által ellenőrzött területek némelyikét.
Musk cége a kereskedelmi űrprogramok területén vezető pozícióban van, de az Amazon-alapító Jeff Bezos már üldözőbe vette Blue Origin nevű vállalkozásával.
Miguel J. Rodríguez Carrillo / Getty Images A Blue Origin New Glenn rakétája a Cape Canaveral Űrállomás 36-os indítókomplexumában a tervezett január 16-i, hajnali 1 órai indítás előtt 2025. január 16-án Cape Canaveralban, Floridában.
Annak érdekében, hogy mindannyiunk otthonát, a Földet megőrizzük unokáink unokái számára, muszáj az űr felé terjeszkednünk, hogy kiaknázzuk végtelen erőforrásait és energiáját. A kulcsszó itt a „végtelen”. Mint látni fogjuk, azok a még kiaknázatlan ásványkincsek – például a titán és más értékes fémek –, amelyeket jó eséllyel a jövőben a Holdon és különböző kisbolygókon találunk majd, nemcsak a Földön jelentkező szükségleteinket fedezhetik, de annyi űrállomás és Hold-bázis építését teszik majd lehetővé, amennyit csak szeretnénk. Ami az állami szereplőket illeti: a kínaiak 2020 decemberében sikeres holdraszállást hajtottak végre személyzet nélküli eszközzel, az égitest túlsó oldalán: elhelyezték a kínai zászlót, és elkezdtek kőzetek után kutatni. A magánvállalkozások között azonban az amerikaiak járnak az élen.
Ami a távolabbi célokat illeti, személyzet nélküli űrszondák indultak el sikeresen a Mars, a Vénusz és a Jupiter felé. A Szaturnusz egyik holdján, a Titánon sikeres leszállást hajtott végre egy egység, egy másik pedig a Plútó mellett repült el. Elindultunk tehát az úton, de mielőtt visszatérnénk a jövőhöz, beszéljünk még kicsit a Földről!
Az Artemis-egyezmény jól mutatja, milyen jogi, politikai és katonai bonyodalmakkal jár az űrkutatás. Az Artemist illetően Moszkva és Peking rendkívüli módon aggódik amiatt, hogy a megállapodás bizonyos cikkei szerint az aláíró nemzetek „biztonsági zónákat” hozhatnak létre a Holdon, hogy megvédjék azokat a területeket, amelyeken az adott ország éppen tevékenykedik. A nemzeteket arra kérik, hogy „tartsák tiszteletben” ezeket az övezeteket, elkerülendő a „súrlódásokat”. Ez olyan helyzetet vetít előre, hogy például egy orosz űrhajó leszáll egy adott zónában, berendezkedik egy japán vagy amerikai bázis mellett, és elindítja a fúróit. Milyen törvény alapján tiltakozhatnának a japánok vagy az amerikaiak, illetve törvény hiányában hogyan léphetnének fel?
Aligha hivatkozhatnának a mára rendkívül elavult 1967-es Világűrszerződésre (Outer Space Treaty) – a világűr hasznosításának alapelveit lefektető ENSZ-egyezményre. A Világűrszerződés kimondja: A biztonsági zónák kialakítása nagyon hasonlít a kisajátításra, ráadásul minél több zónát hoznak létre, és ezek minél nagyobbak, annál zsúfoltabb lesz a Hold. Ez különösen akkor lesz igaz, ha a magánvállalatok is egyre intenzívebb versengést folytatnak a Föld kísérőjének erőforrásaiért.
A Világűrszerződés kimondja: a Hold kizárólag békés célokra használható. Nem pontosítja azonban, hogy mit jelent a „békés cél”, és ha már sikerült valakinek „kész helyzetet előállítania a Holdon”, könnyen érvelhetne amellett, hogy védelmi fegyverekre is szüksége van, nem agresszív célból, hanem a béke fenntartásához.
Ideje lenne felülvizsgálni a szerződés szövegét, hogy az napjaink technológiáját tükrözze, miközben hű marad az eredeti dokumentum szellemiségéhez, amely kimondja, hogy az űr kutatása „az egész emberiség közös érdeke”, és hogy e kutatásnak valamennyi nemzet érdekeit kell szolgálnia.
A Föld légköre nem hirtelen ér véget, hanem több száz kilométeren keresztül válik egyre ritkábbá. A NASA és az Egyesült Államok más szervezetei szerint a világűr a tengerszint felett 80 kilométerrel kezdődik, míg a repülési rekordokat tanúsító svájci székhelyű Fédération Aéronautique Internationale 100 kilométeres magasságban állapítja meg az űr alsó határát. Léteznek egyéb meghatározások, de egyik sem jelöl meg pontos távolságot. Egyes országok kifogásolták a nemzetközi jogi definíciót, és állítják, nincs is ilyenre szükség. Lehet, hogy ez száz évvel ezelőtt igaz volt, ma azonban más a helyzet. Tegyük fel, hogy A ország a 100 kilométeres határt alkalmazza, B ország azonban a 80 kilométert tekinti az űr határának. Ebből következik, hogy ha A ország 90 kilométeres magasságban B ország területe fölé irányítja műholdját, nem lehet kizárni, hogy B ország lelövi az A eszközét.
Szerencsére az ilyen ügyek megoldására ott van a Világűrbizottság (Committee on the Peaceful Uses of Outer Space, COPUOS), melynek a titkársága az ENSZ bécsi székhelyű Világűrirodája. A Világűrbizottság az ENSZ Közgyűlés Negyedik Bizottságának jelent, amely elfogadja „éves jelentését a nemzetközi kooperációról a világűr békés használatáért”. Mindannyian nyugodtan alhatunk tehát.
Van azonban egy apró gond. Vegyük például az 1979-és Hold-egyezményt. A COPUOS által készített dokumentum a Világűrszerződésre épült, és az ENSZ Közgyűlése hagyta jóvá. Ám csak néhány ország ratifikálta: sem Oroszország, sem az Egyesült Államok, sem Kína nem írta alá, és nem ratifikálta. Egy egyezmény aláírásával az adott ország jelzi, hogy hajlandó azt feltételesen támogatni; a ratifikációval pedig vállalja, hogy jogilag kötelezőnek ismeri el. Mivel a legtöbb állam, amelynek képviselői már jártak az űrben, egyik lépést sem tette meg, a Hold-egyezmény nem ér sokkal többet annál a papírdarabnál, amelyre lejegyezték.
Ugyanakkor, ha egyszer minden ország elfogadja, a Hold-egyezmény bezárná a Világűrszerződés egy kiskapuját: utóbbi dokumentum ugyanis csak az égitestek „nemzeti kisajátítását” említi, nem szól ugyanakkor az egyének tevékenységéről. Amíg azonban a Hold-egyezményt nem ratifikálják az államok, a Világűregyezmény előírásait kell alkalmazni, és egy Dennis Hope nevű vállalkozó szellemű amerikai férfi már ki is szúrta ezt a kiskaput. 1980-ban bejelentette igényét az ENSZ-nek, és a világszervezet válaszának hiányát beleegyezésnek véve parcellákat kezdett árulni a Holdon, hektáronként 62,5 dolláros áron. Az összegért cserébe minden vásárló kap egy mutatós oklevelet. Hope állítja, hogy eddig több mint 250 millió hektárnyi területet adott el. Ha valaki nem csak tréfás ajándékként vásárolt telket a Holdon, akkor bizony Hope – akinek neve magyarul reményt jelent – győzött az értelem felett. És ha már itt tartunk: ismernek esetleg bárkit, akit érdekelne egy eladó híd? Tudnék ajánlani egyet.
A Világűrszerződés olyan korban született, amikor az űr távoli részeinek felfedezésére csak korlátozottan voltunk képesek, és az emberek úgy vélték, az űr üres tér, ahol a földi politika nem számít. Igaz, hogy a szovjet–amerikai űrverseny a hidegháború keretei közt zajlott, de a lényeg a presztízs volt – hogy melyik politikai modell lesz képes bizonyítani saját felsőbbrendűségét. Azóta – a technológia fejlődésével párhuzamosan – a gondolkodás is megváltozott, és új „asztropolitikai” elméletek születtek.
Létezik egy elképzelés, amely szerint a nagyhatalmak azért törnek a világűr feletti uralomra, hogy kereskedelmi és katonai előnyökhöz jussanak. Ez a világűr reálpolitikája – vagyis az asztropolitika.
Dolman professzor – aki a Légierő Légi Parancsnoki és Személyzeti Főiskolájának oktatója – Halford Mackinder és Alfred Mahan 20. századi nagy geopolitikai tudósok írásaira épít. Mindketten hozzájárultak a stratégiai gondolkodás formálásához: ehhez a földrajzi realitásokon, területeken túl figyelembe vették azt is, milyen módon hathatnak ezekre az új technológiák. A geopolitikával foglalkozók tudják, hogy a kereskedelmi folyosók – valamint az a tény, hogy ki ellenőrzi ezeket – fontos szerepet töltöttek be a történelem során. Az asztropolitika is hasonló megközelítést alkalmaz, átemelve azt a kozmosz kontextusába, ahol a hely, a távolság, az üzemanyag-készletek és a tudomány alakulása mind fontos tényező.
Az űrstratégiák általában négy részre bontják a téma földrajzi vetületét. Eltérő leírásokat alkalmaznak, de Dolman kategóriái hasznosnak tűnnek általános áttekintésünk szempontjából. Először adott tehát a Terra: a Föld és az azt közvetlenül körülvevő légtér. Utóbbi abban a magasságban ér véget, amely fölött egy eszköz Föld körüli pályán keringhet hajtómű nélkül. A következő terület a földközeli űr, amely a lehető legalacsonyabb Föld körüli keringési pályától tart a Föld forgásához illeszkedő geoszinkron pályáig. A következő a holdközi térség, amely a geoszinkron pályától a Hold pályájáig tart. Innentől a Naprendszer következik, vagyis minden, ami a Naprendszeren belül, de a Hold pályáján kívül található.
A következő néhány évtized során a fenti területek közül a földközeli űr lesz a legfontosabb az űrkutatás szempontjából, és különösen az alacsony Föld körüli pálya. Itt keringenek a kommunikációs – és egyre gyakrabban katonai – műholdjaink is. E sáv ellenőrzése óriási katonai előnyt ad a Föld felszínén bármely országnak. Dolman megfogalmazott egy megállapítást, amely visszautal Halford Mackinder híres geopolitikai elméletére (1919) a világ uralmáról. Az így kezdődött: „Aki Kelet-Európát uralja, uralja a magterületet is.” Dolman verziója így szól:
A korábbi évszázadok során a Terra ellenőrzéséhez szárazföldi és tengeri csapatokat kellett elhelyezni a bolygó stratégiai pontjain, féltékenyen kellett őrizni a hajózási útvonalakat és az olyan belépési és kilépési pontokat, mint a Gibraltári- vagy a Malaka-szoros. A 20. század során a légierő is csatlakozott ezekhez a követelményekhez. A 21. században pedig szükségszerű, hogy az országok eszközöket helyezzenek el a földközeli űrben, amennyiben nem kívánnak versenytársaikhoz (és szövetségeseikhez) képest lemaradni.
Az alacsony Föld körüli pálya továbbá az a tér, ahol a Holdnál távolabbi helyekre induló űrhajók üzemanyag-utánpótlást vehetnek magukhoz.
Ahogyan máskor is, a földi helyzet hasznos párhuzammal szolgál. Ha napjainkban egy fekete-tengeri állam hadihajót szeretne küldeni a Boszporuszon át a Földközi-tengerre, majd onnan az Atlanti-óceánra, először Törökországtól kell engedélyt kérnie. Háborúval fenyegető helyzetben ezt nem kapja meg. A földközeli űr ellenőrzése hasonló hatalmat jelentene, és mivel nem léteznek valóban komolyan vehető egyezmények, az „űrdzsungel” törvényét kellene alkalmazni.
Mivel ugyanitt történne a hosszú távú utazásokhoz szükséges űrbéli üzemanyag-utántöltés is, ha valaki például egy kisbolygón kívánna bányászati tevékenységet végezni, nem kizárt, hogy odafelé vámot kellene fizetnie a kapuőrnek.
Minél többet tudunk meg a világűr földrajzi régióiról, annál nagyobb szükségünk lesz pontos és naprakész navigációs űrtérképekre. Itt is megjelenhet a versengés. A Földtől induló, és körülbelül 58 ezer kilométeres távolságig érő Van Allen-öv például két olyan övezet, ahol a nagy energiájú részecskéket befogja a Föld mágneses tere. Ezekben az övekben olyan magas a sugárzás koncentrációja, hogy a személyzetet szállító űrhajók jobban járnak, ha elkerülik őket. Ha túl sokat időznek itt, az űreszközök elektronikája elromolhat, és a személyzetnek is baja eshet. Léteznek továbbá bizonyos útvonalak, amelyeket követve az űrhajók egy-egy bolygó gravitációs erejét kihasználva úgynevezett hintamanővert hajthatnak végre egy hosszú távú út során. A Föld közelében találunk öt Lagrange-pontot vagy librációs pontot is, ahol a Föld és a Hold gravitációs hatása kioltja egymást, ez pedig azt jelenti, hogy az ezekben a pontokban elhelyezett eszközök üzemanyag-felhasználás nélkül képesek megőrizni pozíciójukat. Ezek a pontok is versengés tárgyává válhatnak. Az öt pont közül kettő olyan helyen van, ahonnan a műholdakat tartalmazó övre különösen jó a „rálátás”. Egy másik – az L2 jelű – a Hold túloldalán található. Kína elhelyezte ott saját műholdját, ezáltal pedig megfigyelheti, mi történik bolygónk kísérőjének „túlsó oldalán”, ahol – nem véletlenül – támaszpontot létesítenének.
Mindezek olyan földrajzi realitások, amelyekről egyre többször hallhatunk majd, amint az asztropolitika felnőttkorba lép, a nagyhatalmak pedig beépítik az űrbéli fegyverkezést katonai költségvetéseikbe. Egyértelmű, hogy ha nem születnek kötelező érvényű megállapodások az űr militarizálásának korlátozásáról, az alacsony Föld körüli pálya minden bizonnyal harctérré válhat. Fegyvereiket az államok riválisaik ellen fordíthatják először az övön belül, majd alatta is.
Oroszország és Kína már be is vezettek bizonyos szervezeti változtatásokat katonaságaikon belül, ahogyan az amerikaiak is, akik 2019-ben létrehozták az Egyesült Államok Űrhaderejét. Egyesek szerint ezek a lépések sértik a Világűrszerződést, bár a dokumentum csak annyit mond ki, hogy tilos tömegpusztító fegyvereket – például nukleáris robbanófejjel ellátott rakétákat – „Föld körüli pályára állítani, égitesteken elhelyezni, vagy bármilyen egyéb módon a világűrben állomásoztatni”. Semmi nem tiltja a nemzetközi jogban a lézerrel felszerelt műholdak telepítését. És az emberi történelemből tudhatjuk, hogy ha egy ország egyszer megtesz valamit, akkor a többiek is követni fogják.
Ilyen megfontolásból állítja az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma, hogy „az űr harcászati terület”. A múlt század során az atomháború fenyegetése miatt fennállt a veszélye, hogy kipusztulhat az emberiség. Ma az űrbéli fegyverkezés miatt állhat fenn hasonló fenyegetettség. Az űrbéli háború rettenetes veszélyeket hordoz magában.
Tim Marshall: A földrajz hatalma
Fordította: Aranyi Erzsébet
Park Kiadó, 2024
Libri.hu
The post A hő és a stressz végzett még odafent az első űrkutyával first appeared on 24.hu.