„Amikor eljöttem, Henry Kissinger azt mondta: »Al, nagyon örülök, hogy nagykövet lettél. Csak azt sajnálom, hogy nem egy olyan helyen, ami fontosabb nekünk Magyarországnál«. Erre én azt válaszoltam, hogy »nézd, Henry, tapasztalatot kell szereznem. Majd amikor hazajövök, tehetnél valamit az érdekemben«.”
Az idézet Alfred Puhantól származik, aki 1969 és 1973 között volt az Egyesült Államok nagykövete Budapesten, és állomáshelyére indulása előtt váltott néhány szót az akkor Nixon elnök mellett nemzetbiztonsági tanácsadóként dolgozó Kissingerrel. Az idézet abban az életútinterjúban bukkan fel, amit 1990-ben vett fel Puhannal az Association for Diplomatic Studies and Training (ADST – Diplomáciai Tanulmányok és Oktatás Egyesülete) munkatársa.
Az ADST nonprofit szervezet, elsődleges feladata egykori amerikai diplomaták visszaemlékezéseinek összegyűjtése és publikálása. Ennek legfontosabb eleme az életútinterjúk (angolul: oral history) rögzítése. 1986 óta több mint 2600 ilyen, írásban gyakran több száz oldalas interjút vettek fel, a világ gyakorlatilag valamennyi országában, illetve Washingtonban dolgozó diplomatákkal.
Az ADST a könnyebb kutathatóság érdekében a gyakran több országban is szolgálatot teljesítő diplomaták életútinterjúit az érintett országok szerint is leválogatja. Így aki csak Kanadáról vagy Kirgizisztánról szeretne olvasni, egyszerűen megteheti. Természetesen van ilyen leválogatott anyag az egykor Magyarországon, vagy legalábbis Magyarországgal dolgozó diplomaták életútinterjúiból is.
A 240 oldalas anyag 22 diplomata visszaemlékezéseit tartalmazza, az 1937 és 1999 közötti időszakról. Van köztük néhány, aki Washingtonban foglalkozott magyar ügyekkel, de a legtöbben évekig Budapesten dolgoztak, különböző rangban a konzultól a környezetvédelmi attaséig. A megszólalók közt négy egykori budapesti nagykövet is van: az említett Puhan (1969-1973), Philip M. Kaiser (1977-1980), Nicolas M. Salgo (1983-1986) és Mark Palmer (1986-1990).
Puhan az amerikaiak mindössze második nagykövete volt Budapesten, mivel a Szabadság téri intézmény, a szófiaival együtt az amerikai diplomáciai missziók közül a legutolsóként emelkedett nagykövetségi rangra 1966-ban. Elsősorban azért, mert az 1956-os forradalom utolsó napjaiban az amerikaiak épületébe menekülő, majd 15 évig ott élő Mindszenty József bíboros olyan feszültséget okozott a két ország viszonyában, ami sokáig lehetetlenné tette a legmagasabb szintű diplomáciai kapcsolatokat.
De hiába lett az intézmény Puhan érkezésére nagykövetség, Kissinger joggal beszélt arról, hogy amerikai szempontból nem túl fontos hely. A Szabadság téren viszonylag kevesen dolgoztak, aminek eredményeként, ahogy az több életútinterjúból is érződik, aki Budapestre jött, az viszonylag szabad kezet kapott. A világpolitika igazán fontos eseményeitől és a szigorú diplomáciai hierarchiától távol aki akart, operába járt, aki meg azt, az kisgazdapárti politikusokat szöktetett át Ausztriába a kommunisták elől.
Az ADST-nek nyilatkozó egykori diplomaták szinte valamennyien a Foreign Service-en, az amerikai külügyi szolgálaton belül csináltak karriert, és lépkedtek végig a ranglétrán, ami hol Washingtonba, hol külföldi állomáshelyekre vezette őket. A kivételt azonban éppen a nagykövetek jelentik. Puhan és Palmer karrierdiplomaták voltak, Kaiser és Salgo viszont politikai kinevezettek, akik a washingtoni kormányzattal ápolt jó kapcsolataiknak, esetleg az aktuális elnök sikeres választási kampányának nyújtott nagylelkű adományoknak köszönhették a nagyköveti állást.
Washingtonban a demokraták és a republikánusok egyaránt neveztek ki politikai szimpátiák alapján nagyköveteket. Az elmúlt hatvan évben a 2025 januárjában távozó David Pressmanig bezárólag 18 amerikai nagykövet volt Budapesten, közülük 11-en voltak politikai kinevezettek, és csak heten karrierdiplomaták. A rendszerváltás előtt még az utóbbiak voltak többségben, 1994 óta azonban éppen Pressman volt az egyetlen egy karrierdiplomata nagykövet Budapesten. Az életútinterjúkban gyakran visszatérő elem, hogy az egykor Budapesten alacsonyabb rangban szolgáló diplomaták keserűséggel és dühvel nyilatkoznak politikai kinevezett nagykövet főnökeik viselt dolgairól.
Az 1997-2001 között budapesti nagykövet Peter Tuforól egyik volt beosztottja például azt állította, hogy „a harmadik vagy negyedik” esküvői fogadását a Mátyás templomban összevonta egy hivatalos nagykövetségi rendezvénnyel. Ebben a műfajban a legerősebb sztorit az a Keith C. Smith mesélte el, aki 1983-86 között Nicolas Salgo nagykövet helyettese volt Budapesten. Salgo Magyarországon született, majd Svájcban és Amerikában csinált akkora karriert, hogy többek közt a Nixont megbuktató Watergate-komplexum is az ő tulajdonában volt. A volt főnökéről rendkívül rossz véleménnyel lévő Smith szerint
„Hat hónappal az érkezése után Salgo úgy döntött, hogy elemzést kell írnia Washingtonnak magyarországi benyomásairól. Mivel nem tudott érthetően írni angolul, előbb papírra vetette a gondolatait, majd odaadta nekem szerkesztésre. Azt írta, hogy Washingtonban csak akkor érthetik meg Magyarország viszonylagos fejlettségét, ha felismerik, hogy a magyarok genetikailag felsőbbrendűek a többi kelet-európai népnél.
Azt javasoltam neki, hogy bármennyire is így gondolja, ezt ne írja le. Nagyot vitatkoztunk, én kihúztam a vázlatból, ő újraírta, de ez megint benne volt. Mondtam neki hogy ezzel csak magát és a nagykövetséget járatja le Washingtonban. Egy hétig vitatkoztunk, végül közölte, hogy ő ezt elküldi, de ha nem akarom, ne írjam rá a nevem. Nem is írtam. Ő volt a nagykövet, és ha hülyét akart magából csinálni, nem akadályozhattam meg. Ahogy sejtettem, Washingtonban elborzadtak a kifejezésein, és onnantól kezdve ignorálták a nekik küldött benyomásait.”
Nem Smith volt az egyetlen Salgo egykori budapesti beosztottjai közül, aki életútinterjút adott az ADST-nek, és más nem volt ilyen lesújtó véleménnyel az egykori nagykövetről. Sőt, volt aki úgy emlékezett, hogy a Salgó Miklósként egy budapesti zsidó kereskedőcsaládba született diplomata kifejezetten viszolygott az 1945 előtti Magyarország viselt dolgaitól. Maga Salgo is beszél arról, hogy milyen ideges lett, amikor meghallotta, hogy Antall József 15 millió magyar miniszterelnökének nevezte magát, és visszaemlékezése szerint azzal vádolta Antallt, hogy „újrakezdi Horthy hülyeségét”.
Salgo emlékezhet rosszul, akárcsak egykori beosztottai, és persze az is lehet, hogy valamelyikük valójában jól emlékszik, de szándékosan hazudik. Erre azért kell ebben a cikkben külön felhívni a figyelmet, mert az ilyen életútinterjúk, szemben a jó történészi vagy akár újságírói munkával, nem feltétlenül megbízhatók.
Az életútinterjúk, tehát az egykor Budapesten dolgozó amerikai diplomaták visszaemlékezései is, egészen egyedülálló betekintést nyújtanak egyes területekre, de önmagukban nem tekinthetők teljesen megbízhatónak. Egy forrás nem forrás, ugyanakkor ebben a konkrét esetben a visszaemlékező diplomaták gyakran olyan dolgokról beszélnek és olyan történeteket mesélnek, amiket más beszámolók is megerősítenek. És ha egyes esetekben ez nincs is így, ezek az interjúk akkor is kiemelkedően érdekes és gyakran szórakoztató lenyomatai annak, hogy a 20. század vezető szuperhatalmának a feladattal megbízott emberei hogy látták Magyarországot.
A kellemes budapesti élet
Kivétel nélkül valamennyi, Budapesten szolgálatot teljesítő volt diplomata egyetértett abban, hogy milyen jó hely Magyarország. Még azok is, akik panaszkodtak a hidegháború éveiben rendszeres zaklatásokra és a gyakran fullasztó közhangulatra, hozzátették, hogy egyébként milyen jól érezték magukat állomáshelyükön. Ahogy az egyik volt diplomata találóan megfogalmazta, Budapest: