Férfi vagy és úgy érzed, senkit sem érdekel a sorsod? Ne a nőket hibáztasd – inkább tanulj tőlük!

Világszerte elmagányosodnak a férfiak, egyre több (elvileg) ereje teljében lévő férfi érzi úgy, hogy a párkeresés reménytelen, és senki sem kíváncsi rájuk, a problémáikra, arra, hogy kik ők. Az elmúlt években ezrével jelentek meg cikkek ilyen címmel és felütéssel, a jelenségnek az angolszász sajtóban egészen dermesztő neve is van, ez pedig a

azaz szó szerint: férfimagányosság-világjárvány. Tisztára, mint a Covid, nem? Csak ez az ember tüdeje és immunrendszere helyett a férfiak pszichéjét veszi célba, és sajnos oltás sincs rá. (Még.)

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, az internetes diskurzus alapján az érintett férfiak – illetve azok, akik azt hiszik, hogy érintettek, félnek, hogy azok lesznek, vagy csak simán szeretnek a vélt vagy valós problémáik miatt nyilvánosan panaszkodni – a nőket hibáztatják, hogy felszínesek, az anyagi javak, az esztétika és a randiapp-profilok green és red flagjeik érdekli őket, és már egyikük sem kíváncsi az őszinte, hűséges, értelmes csávókra. Az ezen az értelmezésen – joggal – gyanakvó nők a férfiakat hibáztatják, és olyan szavakat használnak, mint az entitled és az incel. Arról közben egy szó sem esik, hogy tényleg létezik-e a jelenség, hogy mit mutatnak a számok, és ha van alapja a felvetésnek, miért alakult így és mit tehetünk ellene.

Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy van alapja a kollektív magánynak. És bár mindenkinek, különösen a nemeket és a társadalmi csoportokat egymás ellen ugrasztó hatalomnak kényelmesebb lenne, ha mindenki felhőtlenül hibáztathatná a másikat a saját nyomorult helyzetéért, van egy rossz hírünk: megoldása is van. Mindezt pedig egy a Stanfordi Egyetemen kutató genderszakértő szociálpszichológusnak, Angelica Ferrarának köszönhetjük. Azoknak, akik már ez alapján elintéznék a témát azzal, hogy nyilván ebben is a férfiak lesznek a hibásak, hiszen mit is várhatunk egy amerikai női (ráadásul fiatal!) genderszakostól, üzenjük: szó sincs erről. Ferrara egy férfiasságpszichológiával foglalkozó, negyedévenként megjelenő periodikában megjelent tanulmánya ugyanis senkit sem hibáztat, egyszerűen megállapításokat tesz és tanulságokat von le, úgy, hogy a végén lehetőleg mindenki jobban érezze magát. Az a címe, hogy Theorizing Mankeeping, azaz

A férfitartás elmélete

Ezt a kissé faramuci szót, hogy férfitartás, se tessék félreérteni, nem arról van szó, hogy a nők most már „tartják” a férfiakat, mint egy háziállatot, hanem arról, hogy a férfiak tényleg nyomorultul érzik magukat, és ez egy csomó pluszmunkát rak a nőkre. Megmagyarázom.

Ferrara két alapvetésből indul ki, és mindkettőt nehéz vitatni. Az egyik, hogy a férfiak igenis elmagányosodnak. Az elmúlt 30 évben kutatások sora vizsgálta Amerika és Európa népeinek közérzetét és azt, hogy mely csoportoknak milyen a szociális élete, kinek hány barátja van, és azokkal mennyire szoros és őszinte a kapcsolat. A diagnózis egyértelmű:

Klisé, hogy a férfiak nőiesednek és egyre érzékenyebbek – és népszerűsítik erre válaszul egyre többen a klasszikus macsóságot –, de a helyzet inkább ennek az ellenkezője: az elmúlt évtizedekben tapasztalatai alapján egyre kevésbé képesek őszintén és mélyen beszélgetni egymással. És bár a klasszikus, szexista világmagyarázat szerint éppen a férfiak azok, akik bármikor képesek leülni egy sörre, és játszmázás, mellébeszélés nélkül megbeszélni bármit, míg a nők „csacsognak” és „mindent az érzelmeik vezérelnek”, a jelek szerint ez mégsem oké és nem elég a férfiaknak: ők is szeretnének lelkizni és átadni magukat az érzelmeiknek. Csak éppen ez – részben nyilván a fenti férfikép miatt – egymás között, szinte lehetetlen, mert képtelenek intim beszélgetésekbe bonyolódni egymással. Ezért a nőkben nem csak a szexuális és romantikus partnert keresik, hanem a barátot, társat, aki előtt megnyílhatnak, és aki megtanítja őket szembenézni az érzéseikkel és kezelni őket. Ez pedig, mondanunk sem kell, kőkemény pluszmunkát raknak a nőkre.

A kutató másik alapvetése az, hogy mindaz, amit klasszikus és természetes férfi- és női szerepnek, feladatnak hiszünk – legyen szó női principiumról, az univerzum által formált férfi- és női energiákról, történelmi és evolúciós örökségről –, nem valamiféle Isten (sors, történelem, genetika) adta, megmásíthatatlan csomag, hanem egyszerű készségek, amiket a szocializáció során tanít nekünk a családunk, a barátaink, a média, a társadalom. A nők tehát nem azért „őrzik az otthon melegét” és gondoskodnak a háztartásról, nevelik a gyereket, rohangálnak kisebb-nagyobb pragmatikus ügyeket intézni, és közben tartják meg mentálisan és érzelmileg a fáradt, elfoglalt férfit, mert „ez a dolguk”, mert mindig ők voltak azok, akik „őrizték a tüzet, míg a férfiak vadásztak”, vagy mert ez áll a Szentírásban, hanem mert ezeket a készségeket (skilleket) kell elsajátítaniuk évszázadok óta. Ahogy a férfiak is pont ezért hajtják szét magukat, vezetik le a stresszt alkohollal és agresszióval és válnak elérhetetlenné érzelmileg: egyszerűen azt tanulták, hogy az élet ilyen és kész. (Más kérdés, hogy ez a berendezkedés egészen véletlenül sokkal kényelmesebb nekik.)

Miért nem képesek beszélgetni egymással a férfiak?

A válasz az, hogy képesek, de csak bizonyos létszámban, helyzetekben és módon. (Még egyszer: a tanulmány és a cikk rendszerszintű jelenségekről szól, nem állítja, hogy minden férfi és nő ilyen, itt tehát kivételesen stimmel az egyébként rommá abuzált #notallmen hashtag.) Őszintén, látott már bárki kocsmaasztal körül ülő férfiakat vadul lelkizni? Több kutatás is megmutatta, hogy a férfiak nagyobb társaságban és javarészt négyszemközt is kész kis erőteret vonnak maguk köré, amely csak a poénkodást, a beszólásokat, filmes utalásokat engedi át, hogy még véletlenül se derüljön ki, hogy foglalkoztatják őket az olyan témák, mint:

párkapcsolati válság, kötődési zavarok;
stressz és bizonytalanság miatti szexuális diszfunkcionalitás;
függőséggyanús tünetek és azok kezelése;

és így tovább.

A férfiak nagy része az ilyesmiről barátokkal csak kettesben, vagy nagyon kis létszámban képes beszélni, és olyankor sem úgy, hogy kifejezetten emiatt találkoznak. Ahhoz, hogy a férfiak magukhoz képest fesztelenül lelkizzenek, az kell, hogy valami történjen közben, és ehhez képest fejtsék meg az életüket, mintegy mellesleg. Ezt hívják oldalirányú, vagy „válltól vállig” kommunikációnak: meccset, sorozatot néznek, videojátékoznak a kanapén, bütykölik a motort –, és így már lehet beszélgetni anélkül, hogy egymás szemébe kellene nézni közben, ami, lássuk be, kínos és zavarba ejtő. Én elvileg progresszív, városi közegben mozgok, de nagyon sok apró szertartást kell lezavarni és körülménynek kell együtt állni a férfi barátaimmal, hogy valamelyikünk végül (szigorúan a másik mellett ülve vagy állva, tévénézés vagy mémmutogatás közepette) végre feltegye a kérdést:

Amelyben a jellegzetes hangsúllyal kiejtett amúgy szó az egyezményes jel arra, hogy most egy kicsit ér lelkizni, depizni, lamentálni.

Még egyszer: nem azért alakult ez így, mert a férfiak ilyenek és kész, hanem azért, mert ezt tanulták, pontosabban nem tanulták meg, hogy lehet ezt másképp is.

Itt jön a képbe a férfitartás-elmélet, amelynek az a lényege, hogy ha a férfiak nem gondoskodnak a saját társas és érzelmi igényeikről, megteszik helyettük a nők, akiket kiskoruktól arra nevel a környezetük, hogy ezt akaratlanul is vállalják magukra és szó szerint menedzseljék a férfiakat ezen a téren is. Ez nem egy elvont elgondolás, hanem egészen konkrét, számokkal leírható munka: mindenki ismer (jellemzően idősebb) párokat, ahol a feleség tartja észben a férje találkozóit, eseményeit, és gyakran ő unszolja, hogy menjen el a „fiús bulikba”. Az elmélet nem új, korábban is ismert volt és számtalan kutatással bizonyították, hogy a családokban az anyák a közösségi kohézió menedzselői és fenntartói, ők azok, akik tortával és ajándékokkal a kezükben rohangálnak és észben kell tartaniuk a többiek igényeit, és azt, kinek kell gratulálni, részvétet nyilvánítani, vagy éppen kit kell békén hagyni. Most ugyanezt alkalmazták a párkapcsolatokra is: a fiatal nők menedzselik a fiatal férfiak érzelmeit is. 

Az összefüggésrendszert egyébként szórakoztató és fogyasztható formában tálalja ez a csodálatos Instagram-képregény.

Jó, de ettől miért lesznek magányosak a férfiak?

Nagyon egyszerű: azért, mert ha a nők tartják kézben a szociális hálót, akkor a férfiak csak addig élvezhetik ennek előnyeit, amíg együtt vannak. Értsd:

Főleg olyan, akivel nem csak az általános társas érintkezést, de az érzelmi életet is meg lehet szervezni. Ha egy nő szakít, vagy ha szakítanak vele, jó eséllyel köré sereglenek a barátnői és a távolabbi ismerősök is vigasztalni próbálják, a férfiaknál inkább „felejtős”, figyelemelterelős sörözésekről van szó, olyan mondatokkal, mint hogy

Élénken él bennem az emlék, amikor egy nagyon nehéz helyzetben, magamra nem jellemző módon spontán szóltam a három legközelebbi barátomnak, hogy jöjjenek, baj van. Az egyikük ötven percet késett, a másikuk autóval jött és láthatóan feszélyezte, hogy sörözünk, a harmadik azzal kezdte, hogy mennie kell tovább, „de azért mondjad gyorsan”.

Hát így magányosodunk el mi, férfiak. Arról nem is beszélve, hogy egyre több nő ismeri fel a hétköznapi szexizmus által rátestált pluszmunkát párkapcsolaton belül is, és mond rá nemet teljes joggal: „bocs, bébi, de a te dolgod megoldani, hogy legyen kivel és legyen mikor lelkizned, én nem fogom ezt helyetted megszervezni”.

A magányosférfi-világjárvány tehát létezik, hiszen férfiak százmilliói érzik úgy, hogy nincs, aki meghallgatná őket, és senkit sem érdekelne, ha egyszerűen eltűnnének a föld színéről. Az érzések márpedig jogosak és valóságosak, legfeljebb az azokra adott reakciókról és a viselkedésről ér vitázni. A baj akkor van, amikor a sértődött férfiak a nőket kezdik hibáztatni, hogy „nem kellenek nekik”. Erről ugyanis szó sincs: bár kétségtelen, hogy a társkereső appok iszonyatos (és ironikus) pusztítást végeztek a társkeresés terén, az elmagányosodás oka „csupán” annyi, hogy a férfiak nem tanultak meg bizonyos készségeket, amiket a nők kénytelenek elsajátítani.

Oké, szuper, hogy ezt kimondtuk, és akkor most mi a teendő?

Az elmélet és a tanulmány megállapításokat tesz, de receptet nem ad, hogy mit tégy a rendszerszintű magány ellen – nem is dolga neki. Az alábbiak tehát az én tippjeim: sem szociálpszichológus, sem terapeuta nem vagyok, motivációs tréner pedig (szerencsére) végképp nem, de vastagon megszólítva érzem magam a témában, hiszen az elmélet fő pontjait én is érzem, vagy éreztem a saját bőrömön, és bár vállveregetés ezért nem jár, titokban egy kicsit büszke vagyok arra, hogy megúsztam az egészet anélkül, hogy a nőket hibáztassam, vagy hogy a férfiak szisztematikus elnyomásáról szőjek vad elméleteket.

Érezz nyugodtan!

Van az a közhely, hogy „a férfi attól férfi, hogy uralja az érzéseit és nem hagyja, hogy eluralkodjanak rajta”, és bár akad ennek a mondatnak használható értelmezése is, nagyon sokan – művelt, okos emberek is – úgy vannak vele, hogy az érzelmekkel foglalkozni, vagy csak simán hagyni őket létezni, férfiatlan, azokat legfeljebb visszafojtani érdemes, vagy humorral elütni. Az én megfejtésem ez:

Megbirkózni az érzésekkel és uralni a viselkedésünket (tehát nem az érzéseinket – azok ott lesznek, ha törik, ha szakad, márpedig törik és szakad) csak úgy lehetsz képes, hogy előbb hagyod őket élni, hullámozni, kitölteni a teret és távozni. Beszélni erről nem könnyű, tudom, főleg úgy, hogy úgy kezded a mondataidat, hogy „úgy érzem…”, és nem úgy, hogy „az a baj ezzel a világgal, hogy…”. Eleinte nagyon furcsa lesz, de hamar belejössz majd.

Soha ne higgy a politikusoknak!

És úgy általában semmilyen megafonba kiabáló, „a férfiak jogaiért kiálló” megmondóembernek. Ha tömeges krízis van – márpedig van –, borítékolható, hogy felbukkannak azok, akik hasznot remélnek ebből és mindenféle hagymázas ellenségképre hivatkozva egymás ellen ugrasztanak teljes csoportokat. Nagyon fontos azonban, hogy

Ugyanilyen fontos, hogy eredendően te sem tehetsz róla: csak attól, hogy férfiként születtél és ennek megfelelően is neveltek, sem agresszor, sem áldozat nem vagy, „csak” a tetteidért és a szavaidért tartozol felelősséggel – ezekért viszont nagyon is.

Szerveződj!

Ez az igazán nehéz része. A női és férfi tanult készségek közti különbségeket csodálatosan illusztrálja az, amit az elmúlt hetekben – igaz, tragikus okokból – láthattunk:

Ha baj van, a nők szerveződnek, rohannak vigasztalni, megtartani egymást, tüntetnek, petíciókat írnak alá, ha kell, rendőrkapitányságok ajtajaira ragasztják a feljelentéseik oldalait.

Azaz úgy viselkednek, mint egy nagy és sok kicsi közösség – a férfiak pedig kívülről nézik és esetleg kommentálják mindezt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a férfiaknak is tüntetniük kéne. Sőt, légyszi, ne: bár a férfiak jó része is szenved a patriarchátustól és tudja, hogy lehetne sokkal jobb is, még így is inkább a haszonélvezői vagyunk, nem az áldozatai.

Szerveződni viszont muszáj. Egyéni szinten képtelenség megállítani a „világjárványt”, de apró lépéseket mégis tehetünk az ügyben. Már azzal is rengeteget segítesz férfiként, ha felveted a haverjaidnak, hogy legközelebb kivételesen egymással szemben beszélgessetek, ne egymás mellett ülve. Tudom, hogy ez önmagában nem indítja el a láncreakciót, de azt is tudom, hogy itt az ideje, hogy végre férfiak győzködjenek férfiakat, hogy a jelenlegi, a nőket kőkeményen (és ingyen) dolgoztató rendszer nekik is borzalmas. A nők üzenik, hogy köszönik, de ők már megpróbálták. Mérsékelt sikerrel.

The post Férfi vagy és úgy érzed, senkit sem érdekel a sorsod? Ne a nőket hibáztasd – inkább tanulj tőlük! first appeared on nlc.