A Népszínház bukása – Fedák Sári miatt lett öngyilkos az utolsó igazgató

1875. október 15-én nyitotta meg kapuit Józsefvárosban, a mai Blaha Lujza téren a Népszínház. Ahogy azt az intézmény neve is mutatja, itt elsősorban a korszak populáris zsánerdarabjait, az egyszerű, szórakoztató és tanulságos történeteket felvonultató, idealizált paraszti környezetbe helyezett népszínműveket játszották, valamint kisebb operákat, a városi színházlátogatók legnagyobb megelégedésére. Legalábbis egy ideig. A századforduló környékén ugyanis a népszínművek lassan kezdtek kimenni a divatból, nem kis részben az operett térhódításának köszönhetően.

Így a színháznak újítania kellett, ám ez nem ment zökkenőmentesen. A konkurencia rohamos gyarapodásnak indult – alig egy évtized leforgása alatt megnyílt a Vígszínház, a Magyar Színház, a Kisfaludy Színház, a Király Színház, és a Royal Orfeum -, a Népszínház meg egyre nehezebben tartotta a lépést: 1904-ben komoly válságba is jutott az akkori bérlő és igazgató, Porzsolt Kálmán anyagi gondjai miatt, így – külön pályáztatás nélkül – megbízta Vidor Pál főrendezőt és veterán színházi szakembert, hogy vegye át az igazgatói posztot, és mentse meg valahogy az intézményt a totális összeomlástól. 

A 60 év körül járó Vidor Pál – közkeletű becenevén: Tata – mögött hosszú és sikeres pályafutás állt: a Kolozsvári Nemzeti színházban játszott először, majd 1878-ban az egy ízben ott vendégszereplő – már akkor is nagy sztárnak számító – Blaha Lujza felvitte Budapestre a megnyerő külsejű, szép bariton énekhanggal megáldott színészt, és maga mellé vette színpadi partnernek. Itt általános megbecsültségnek örvendett, és a közönség, illetve a kritikusok egyöntetűen úgy találták, hogy méltó társa a nagy Blahánénak. Szinte az egész életét a színház töltötte ki: a színészet mellett darabokat írt és rendezett, és – ahogy későbbi nekrológjában írták – sokat fáradozott a színház külön segély- és nyugdíjalapjának megteremtése körül, valamint az Országos Színészegyesület tanácsának egyik legértékesebb tagja volt.

Szóval papíron Vidor Pál tökéletes választásnak tűnt a gyengélkedő Népszínház élére. Nagy nekibuzdulással vetette bele magát a munkába, ám nem volt könnyű helyzetben. Tudniillik ekkor mutatták be a Király Színházban az első igazi magyar operettet (vagy ahogy hivatalosan nevezték: daljátékot), Kacsóh Pongrác János Vitézét, a címszerepben a korszak ünnepelt primadonnájával, Fedák Sárival. A darab olyan elsöprő, tomboló sikert aratott, hogy az még az alkotókat is meglepte. A Budapesti hírlap pedig már arról cikkezett, hogy az olyan régimódi, divatjamúlt intézmények sorsa, mint például Népszínházé, végképp megpecsételődött.

Vidor Tata, az idők szavának engedve, ugyancsak egy operettel készült: a Rab Mátyás című darabtól és az egyik főszerepre – egy kisebb vagyonért – szerződtetett Fedák Sáritól várta a színház megmentését. Csakhogy – ahogy azt Rátonyi Róbert írtja az Operett című remek könyvében – alighogy aláíratta Fedákkal a szerződést, a fülébe jutott, hogy a színésznő titokban az  igazgatói állásra pályázik, és két befolyásos és gazdag támogató – a Bárd fivérek – is áll mögötte. Az egyikük ráadásul azzal fenyegetőzött a premier előtt pár nappal, hogy Fedák le fogja mondani a szereplést, ha Vidor nem adja át minden feltétel nélkül a színházat. 

A kétségbeesett színigazgató végül nagy nehezen elérte a primadonnát, aki most már előadásonként 600 korona gázsit kért azért, hogy a színpadra lépjen. Bár az összeg megfizethetetlenül soknak számított, a direktor nem tehetett mást, és belement az alkuba.

Vidor könyörgött Fedáknak, hogy méltányosságból legalább egy-két napi gázsiját ne vegye fel, de a színésznő hajthatatlannak bizonyult. Az újságok Vidor Pál lemondását követelték, és úgy tűnt, hogy a Népszínháznak végleg befellegzett. 

Rátonyi könyve szerint, miközben a színház társalgójában a színészek megdöbbenve tárgyalták az esetet, és azon törték a fejüket, miként tudnának pénzt szerezni szeretett igazgatójuknak, Vidor felment a színház pénztárosához, és húsz koronát kér kölcsön, amelyért cserébe egy nyugtát adott, amin ez állt: “nyugta 20, azaz húsz koronáról, amelyet kétévi igazgatói fizetésem ellenértékeként felvettem”. A húszas nem maradt sokáig a direktor zsebében: revolvert vásárolt rajta még aznap délelőtt. Délben bezárkózott az irodájába, írt néhány búcsúlevelet és főbe lőtte magát. 

Egy barátjának ezt az üzenetet küldte:

Feleségének, Kacsó Karolának és kislányának, Ilonkának pedig csak egy rövid üzenetet:

Miközben az igazgató összeroncsolt koponyával a klinikán haldoklott, a színházhoz – micsoda népszínműveket idéző fordulat! – egy Kövér Gyula nevű szolnoki földbirtokostól ötvenezer korona adomány érkezett, ami bőven fedezett minden adósságot. 

Vidor Pál pedig még aznap este kiszenvedett. Sírkövére később ez került:

Aki meghalt a becsületért.

Ahogy Rátonyi írja, a városban hamar elterjedt a híre, hogy öngyilkosságának Fedák Sári volt az oka. Mikor Fedák, mit sem tudva semmiről, bement az esti előadása, a kiskapunál hatalmas tömeg várta. Alig hogy kiszállt a kocsijából, körülfogták, lökdösték, még le is köpték. 

Az előadás aznap este elmaradt, a tömeg pedig mind fenyegetőbben gyülekezett a színház körül. Bár a rendőrség is nagy erőkkel vonult ki, tehetetlennek bizonyult. Fedákot egy rendőrfelügyelő szöktette ki az épületből az egyik mellékbejáraton. A sajtó másnap hatalmas kampányba kezdett ellene, fővárosi színészek egy csoportja meg közzétett egy nyilatkozatot, melyben azt írták, hogy Fedák Sárival soha többé nem lépnek fel egy színpadon. Ezután már a színésznő is kénytelen volt megszólalni nyilvánosan: 

Ezután a Népszínház egy ideig még küzdött az életben maradásért, de már nem húzta sokáig: 1907-től Vígopera néven működött, majd 1908-ban megszűnt, vagy ha úgy tetszik, beleolvadt a Nemzeti Színházba, az épületét pedig jóval később – 1965-ben – le is bontották. Fedák természetesen nem vonult vissza a színpadtól: egészen a második világháború végéig a magyar színjátszás egyik nagyasszonya maradt.

The post A Népszínház bukása – Fedák Sári miatt lett öngyilkos az utolsó igazgató first appeared on nlc.